Nem nézek mást, csak az online megnyilvánulásokat, és eldöbbenve figyelem, ahogy az emberek százával-ezrével élnek Magyarországon egy párhuzamos valóságban. Egy olyan valóságban, ahol nem háromszáz körüli-fölötti az euró, ahol nem a mienk Európa legmagasabb áfakulcsa, ahol megvannak a nyugdíjpénzek, ahol nem durván drágább a benzin, mint a Bajnai-kormány leköszönésekor, ellenben béke van és szeretet, összefognak a magyarok, négyszázezren vagy egymillióan vannak kint a kormány mellett demonstrálni, és az EU meg az IMF sírva rohan haza, mert megijed a nagy összefogástól.
Alapvetően pedig nem történt semmi meglepő. A Fidesz megmutatta, hogy százezer embert még mindig ki tud vinni az utcára, hát ez van, ők mindig is jók voltak a nyíltszíni tömegjelenetekben. És hogy ez mennyire nem jelent önmagában semmit, tökéletesen mutatja, hogy például 2002-ben, történetük legnagyobb demonstrációja után nyolc nappal a szombat délután nem a politikával foglalkozó néhány millió magyar szépen leváltotta őket. A százezres létszám teljesen hihető, és ehhez nem kell még csak a fizetett tüntetőkről szóló rémmeséket sem bevenni: egy olyan politikai szubkultúra, amelynek egyik legfontosabb összetartó eleme legkésőbb 2002 óta az utcai tömeg érzése volt, már szinte kikövetelte magának, hogy végre egyszer kormányra kerülve is legyen tüntetni valaki ellen. Megtörtént, ami megtörtént, sikerült a mozgósítás, szép munka volt.
