Macedónia: határok és rendezések

Ami ma Macedóniában történik -- pontosabban: amit egy hete az albán szakadár csoportok a koszovói--macedón határ macedón oldalán (Tetovo, Kumanovo és Tanusevci környékén), a hét vége óta pedig az ország déli vidékein (Zajac és Klcevo közelében) művelnek --, az engem igen erősen emlékeztet 1997 decemberének Koszovójára. Arra az időszakra, amikor a Koszovói Felszabadítási Hadsereg (UCK) bejelentette, hogy a Szerbiához tartozó tartomány felszabadítása érdekében folytatja az "évszázados ellenség" ellen korábban megkezdett harcát. Arra az időszakra, amikor Szlobodan Milosevics még bízott önmagában és különleges rendőri egységeiben, a szerb rendteremtő akciók miatt morgolódó, de amúgy tanácstalan nemzetközi közösség pedig abban reménykedett, hogy Belgrádnak -- így vagy úgy, de -- sikerül kezelnie a tartomány válságát. Arra az időszakra, amikor csupán az UCK legszűkebb vezetése tudta biztosan, hogy hamarosan óriási felfordulás lesz a tartományban, olyan rumli, amelynek során Koszovó -- így vagy úgy, de -- végleg elszakad Jugoszláviától. 
Ez nem déjá vu érzés. Hasonló ahhoz, de nem az. Mindenekelőtt azért nem, mert ma a macedóniai válság valamennyi szereplője tisztában van azzal, amivel egykoron csak a koszovói UCK vezetése volt. Nevezetesen, hogy jelenleg elsősorban a Macedóniában harcoló szakadár albán gerillákon múlik, hogy ismét lángba borul-e a Balkán. Rajtuk múlik, mert minden szkopjei híresztelés és brüsszeli nyilatkozat ellenére ők vannak helyzeti előnyben. A macedón fegyveres erők fellépése ugyanis mindenképp a Nemzeti Felszabadítási Hadsereggel (UCK) szembeni szimpátiát erősíti a macedóniai albánokban: akkor is, ha az ottani albán gerillák kemény magja átmenetileg vereséget szenved, és akkor is, ha sikerül kitartaniuk a Tetovo környéki hegyekben. A válság főszereplői valószínűleg tisztában vannak azzal is, hogy a stratégiai kockázatok -- mindenekelőtt pedig a KFOR-egységek biztonsága -- miatt a NATO katonai erővel közvetlenül nem támogathatja a szkopjei kormányt (igaz, egyelőre nem is korlátozza az albán gerillák elleni fellépésben), a macedón UCK viszont számolhat a macedóniai, a koszovói és az albániai albánok tevékeny szolidaritásával. Ha nem ma, majd holnap, vagy holnapután. Sőt, jó pr-munka esetén a világközvélemény egy részének szimpátiájával is. 
Mert ne legyenek illúzióink: a határ menti lövöldözéseket, e lövöldözések áldozatait, a tetovói menekülteket és az albánok rokonszenvtüntetéseit látva a szkopjei kormánynak felettébb nehéz lesz megértetnie a nyugati közvéleménnyel, hogy bár a macedóniai albánoknak lehetnek jogos történelmi és napi politikai sérelmeik, Macedónia nem Koszovó, s nem az albánok siralomvölgye. Nehéz lesz megértetnie, hogy az albánok nagyobbik pártjának, a DPA-nak a képviselői ott ülnek Ljubcso Georgievszkij kormányában, hogy -- ha nem is a legkiválóbb körülmények között, de -- működik a tetovói albán egyetem, s működnek az albán kisebbség önkormányzatai is, még ha jogkörük messze el is marad attól, amit Nyugaton önkormányzatiságnak neveznek. De legfőképp azt lesz nehéz megértetni a közvéleménnyel, hogy a macedón albánok által követelt autonómia az ország széteséséhez vezetne. S persze minél erőteljesebben lép majd fel Szkopje a szakadárok törekvései ellen, annál inkább magyarázkodnia kell majd. 
Különösen akkor, ha a nemzetközi közösség nem siet egységesen a macedón kormány segítségére, s nem áll ki határozottan a szakadárok lefegyverzése mellett. Vállalva akár azt is, hogy ez átmenetileg megterheli a közösség albánokkal fenntartott viszonyát, s megnehezíti például a KFOR helyzetét Koszovóban. Annak a KFOR-nak a helyzetét, melynek parancsnoka éppen a hét végén nyilatkozott arról, hogy jelenleg sem mandátuma, sem pedig ereje nincsen a macedón katonák megsegítésére. Az mindenesetre reménykeltő, hogy az albán szakadárok céljait és módszereit -- ugyancsak a hét végén -- ritka egyöntetűséggel és határozottsággal utasította el a NATO, az Európai Unió, az ENSZ és Oroszország is. Kérdés persze, hogy a szavakat ezúttal milyen tettek követik majd: hajlandó-e például a nemzetközi közösség újabb erőket vezényelni térségbe (ha nem Macedóniába, hát Koszovóba), s ha igen, mekkorát és milyen jogosítványokkal. S hajlandó-e végre határozottan kimondani, nem tűri el, hogy az albán szélsőségesek Macedónia erőszakos felrobbantásával egy minden eddiginél szélesebb és veszélyesebb görög--szerb--bolgár--török--albán viszályt idézzenek elő. És ennél is tovább menve: hajlandó-e például az Európai Unió újabb lendületet (például több pénzt) adni a délkelet-európai stabilitási paktumnak, amely az utóbbi időben bizony megfeneklett. S végül: képes lesz-e a nemzetközi közösség végre nyíltan és presztízsszempontjait félretéve szembenézni eddigi Balkán-politikájának hibáival. Ugyanis ez az egyik kulcskérdés arra vonatkozóan, hogy mi lesz az eredménye mindannak, ami jelenleg Macedóniában történik. És a nemzetközi közösség szempontjából persze ez a macedón probléma legdrámaibb kérdése is. 
A legkínosabb ugyanis az, hogy az albán szakadárok macedóniai fellépése alapjaiban látszik megrengetni a Nyugat -- elsősorban pedig az Egyesült Államok -- egész eddigi Balkán-politikáját. Azt a politikát, amely hosszú éveken keresztül abból indult ki, hogy a térség válságainak legfőbb és egyetlen oka Milosevics és rendszere, s hogy ennek bukását követően csupán instrumentális, illetve rendészeti kérdés a balkáni népek és nemzetek együttélése és együttműködése. Azt a politikát, amely eleddig úgy tekintett Macedóniára, mint a multietnikus és multikulturális együttélés egyfajta balkáni mintaállamára, ezzel győzködve a "daytoni elvek" legfőbb boszniai kritikusait -- a boszniai szerbeket és horvátokat -- éppúgy, miként Koszovó kapcsán az albánokat és szerbeket. Csak hát a Balkán korántsem ilyen egyszerű képlet. 
A NATO 1999-es koszovói akciójának idején e lap hasábjain azért kritizáltam többször is a nemzetközi közösséget, mert úgy fogott Koszovó problémájának megoldásához, hogy nem rendelkezett határozott politikai célokkal a terület jövőjét illetően. Ami ma Macedóniában történik, arra utal, hogy a tét azóta még nagyobb lett: a Balkán egészének jövőjére vonatkozóan kellene rendezett politikai víziót alkotnia. Lehetőleg még azelőtt, mielőtt az ott élő népek és nemzetiségek feszítenék szét a térség jelenlegi belső határait. 
A szerző politológus