Az érték megtalálja a támogatókat

>> Igazából minek lehet nevezni az ön munkáját? Menedzser, producer, vagy valami más?

- Ha pontosan akarjuk meghatározni ezeket a fogalmakat, látjuk, hogy a menedzser középszintű vezetőt jelent, aki a tulajdonos vagy a producer pénzét költi, és számon kérik rajta, ha rosszul köt üzleteket. A menedzser fogalma nálunk ennél kicsit többet jelent, mert a meghatározás rosszul honosodott meg. A producer az, aki a saját pénzét kockáztatja. Az én munkám sajátossága, hogy magam vagyok a producer, mert én finanszírozom az elképzeléseimet, ugyanakkor magam vagyok a menedzser is. Viccesen azt szoktam mondani, hogy a kultúra közkatonája vagyok. Túl kis ország ez - úgy vélem -, hogy ezeket a tevékenységi köröket szét lehessen választani. Arról nem is beszélve, hogy a piac ma már lényegesen szűkebb annál, mint amikor én elindultam a pályán.

>> Mikor is?

- A rendszerváltás idején, 1988-ban kezdtem el foglalkozni ezzel a műfajjal. Akkoriban még a koncertek szervezését is teljes egészében magamra vállaltam: a szerződés megírásától, az első hangfelvételtől az utolsó tapsig végigvittem egy-egy művészt. Ez abszolút működőképes volt.

>> Miként lett valakiből könnyűzenei menedzser akkor, amikor ez a fogalom - főként a nyugati értelemben - ismeretlen volt idehaza?

- Sportolóként sokat utazhattam külföldre, és rengeteg időt töltöttem együtt zenész barátaimmal, ami a látásmódomra is hatással volt. Az indulást meghatározta, hogy 1988-ban, a V'Moto-Rocknál Demjén Ferenc adott lehetőséget erre a munkára. Ekkor még az állami tulajdonban álló Hungaroton és vele az ORI hagyományos módszerekkel uralta a piacot. Mi viszont szponzorként a V'Moto-Rock mögé tettük a Helia-D-t meg a Hungária Biztosítót, és ennek segítségével sokkal látványosabb és minőségibb koncertsorozatot tudtunk létrehozni. Ez akkor is pénzbe került, de mivel mi ezt biztosítani tudtuk, Demjénnel attól kezdve folyamatos lett a munkakapcsolatunk.

>> Mindehhez, beleértve a szponzorgyűjtést is, honnan jött az ötlet?

- Nem a korábbi, mások által kijárt utat akartam járni. Ehhez hozzásegített, hogy csendestársként, saját tulajdonrésszel rendelkeztem néhány sport- és lemezboltban. Így kellő rálátásom volt az üzleti életre.

>> A sporttól milyen út vezetett a zenéig?

- Nagynevű futballisták szerint ígéretes tehetségnek számítottam, amikor 22 évesen, a katonaválogatott tagjaként egy elsőre sikertelen és kétszer megismételt térdműtéten estem át. Mivel az egész akkori életemet a futballra tettem fel, ez volt az a pillanat, amikor az összes korábbi tervemet félre kellett dobnom, és - természetesen nem gondoltam én ezt akkor ennyire tudományosan - új karrierpályát kellett magam elé állítani.

>> Amikor még a munkakönyv is kötelező volt, mindez nem kis merészséget jelentett.

- Szerencsére a gazdasági nyitás következtében már megalakíthattuk a V'Moto-Rock Gmk-t. A továbblépést olyan kiváló előadókkal, együttesekkel történt, mint Szinetár Dóra, Homonyik Sándor, a Piramis. Ez a szakma annyiban hasonlít az ügyvédi pályához, hogy a korábbi sikerek mindig újabb ügyfeleket hoznak. Az én előnyömet az jelentette, hogy mire megszűnt a Hungaroton monopolhelyzete, a szakma minden különlegességét megismertem. Vagyis amikor a korábbi tervutasításos rendszer, az évi maximum húsz hazai és ugyanennyi importlemez kiadásának korlátja leomlott, művészeimmel azonnal le is igazoltunk a Proton nevű kiadóhoz. Egy évre rá pedig megalapítottam a saját családnevemet viselő céget.

>> Gondolom, a nyitással alapve-tően megváltoztak a lehetőségek.

- Ami a Beatles óta nem jelenhetett meg idehaza, hirtelen mind rázúdult a közönségre. Mindez azzal is együtt járt, hogy akkoriban az aranylemezhez százezer eladott példányra volt szükség. Mára tizenötezer is elegendő. Nem is a mennyiséggel van a legnagyobb gond, mert Ausztriában meg Hollandiában is ennyi, csak Ausztriában 4,7-szer nagyobb a vásárlóerő, mint Magyarországon, és öszszességében több hanghordozót értékesítenek. Párhuzamosan a koncerteken is végigvittem a művészeimet: több mint ezer előadást szerveztem, közte a Budapest Sportcsarnokban tartott 22 koncertet. Ezzel is a produkciók egységét biztosítottam. Időközben sajnos megjelentek az úgynevezett haknik, vagyis ahogy devalválódott a lemezpiac, az ingyenes országjárásoknak, road show-knak köszönhetően úgy ment össze a koncertpiac is.

>> Mennyi mobilizálható tőkéje volt?

- Valamennyivel rendelkeztem, de már akkor is megfordítottam a kérdést. Az érték mindig megtalálja a támogatókat. A helyzet legfeljebb annyiban változott, hogy a szponzorokat ma inkább mecénásnak hívom. Már nem számít különlegességnek, ha egy-egy népszerű előadó mellett feltűnhet a logójuk, ráadásul a kereskedelmi televíziózáshoz, rádiózáshoz kötődő szigorú szabályok miatt is inkább csak erkölcsi értelemben mondhatjuk azt, hogy részben visszakapják a támogatás ellenértékét.

>> Mi számít ma értéknek?

- Büszke vagyok arra, hogy sosem adtam ki gagyit a kezemből. Mindegy, hogy a műfaj melyik ágáról volt szó, mindig megpróbáltam a legjobbakat leigazolni, vagy a művészeimet a legjobbá tenni. Számomra az is kulcskérdés, hogy élőzenéről legyen szó. Soha nem dolgoztam olyan emberekkel, akik nem a saját arcukkal és hangjukkal léptek a színpadra. Ezért is vallom, hogy a Rózsa Records egy olyan manufaktúra, ahol kézzel csiszolt gyémántokat árulunk. Ebben a tekintetben konzervatív vagyok: amíg az orvos tudja, hogy a térdszalagműtétet nem a bokánál kell kezdeni, a futballista, hogy a 11-est nem kézből kell rúgni, a zenészek közül nálam annak kell a borítón lenni, aki valóban énekel. Nem véletlen, hogy ma már leginkább csak a bizonyított, idősebb zenészekkel - amilyen mondjuk Fenyő, Révész, Somló - dolgozom együtt.

>> Mennyivel nehezebb pénzt ta-lálni, mint régen?

- Az érték ma is vonzza a pénzt. Azok, akikkel együtt dolgozom, folyamatosan bizonyították a tehetségüket, ezért a támogatók minden szempontból presztízsterméket kapnak. Vallom, hogy a mai, nehezebb körülmények között sem szabad sírni: mindig meg kell találni a megfelelő válaszokat. A mi támogatói körünk ma már lehetővé teszi azt, hogy a hozzánk tartozó művészek értékes produkciót hozzanak létre. Igaz: mi nem a zsebünkbe tesszük a támogatást, hanem reklámra költjük.

>> Road show-kat elvből nem csinálnak?

- Nem nagyon. Nekem nem a műfajjal van gondom, hanem a produkciót körülölelő minőséggel. Azzal nekem nincs problémám, ha az esemény este nyolckor kezdődik, és van tízezer ember a város főterén. De azzal van, ha délután háromkor kezdődik, és a közönség pattogatott kukoricát majszol, miközben a CD-ről felhangzó zenére énekelnek az előadók.

>> Annak idején ön azzal került a reflektorfénybe, hogy az úgymond nehezen kezelhető sztárok - Demjén, Charlie, Fenyő - karrierjét indította útnak.

- Nekem sokkal jobb egy macerás zseni, akit a produkciójával együtt fel lehet vállalni, mint egy problémamentes iparos. A közhiedelemmel ellentétben nincs olyan sok probléma velük. Azt sem szabad elfelejteni, hogy sikereik első felét az előző rendszerben érték el, amikor reálértéken a mainál is nagyobb jövedelemre tehettek szert. Komoly tudás, fegyelem és intelligencia kellett, hogy negyvenévesen, a megváltozott viszonyok között sikeresek maradjanak. A siker 51 százalékban a pszichés részen, 49-ben a szakmai tudáson múlik.

>> Mit jelent önnek az, hogy a cé-ge ma is a családi nevét viseli?

- Ez egy érdekes dilemmát jelentett 1991-ben. A választás kétféle felelősséget jelent: miközben rákényszeríti az embert, hogy tisztességes legyen, nem mehet csődbe a vállalkozás. Nem véletlen, hogy a családi vállalkozások Nyugaton is nagyon nagy gondot fordítanak arra, hogy meg ne sérüljenek.

>> A saját - nevezzük így - egyszemélyes show-jából mára komoly céget hozott létre. Miként választotta ki a munkatársait ehhez?

- Közvetlenül négy-öt munkatársam van, de közvetve, megbízásos alapon mintegy 200 emberrel állunk kapcsolatban. Vallom, hogy az üzleti életben sok mindent meg lehet tanulni, de ez semmit sem ér intuíciók, nélkül. Szeretem magam körülvenni tehetséges emberekkel, ezért nálunk alig van fluktuáció. Egy nézéséből, egy mondatból tudom azt, ha valaki nemcsak fejben, de szívben is együtt él a feladatával. Természetesen egzisztenciálisan is próbálom az embereket motiválni. Ahogy fejlődtünk, újabb vállalkozást is indítottunk: az Aréna reklámügynökség - amelynek megbízói között multinacionális cégek is szerepelnek - zenei tanácsadóként működik.

>> Közben a világ legnagyobb lemezcégei is megjelentek Magyarországon, ami több kisebb társaság önállóságának végét jelentette. Ön milyen stratégiát választott?

- A Rózsa Records neve mellé egy kötőjel és a Warner név került. Függetlenségünket megőrizve olyan stratégiai partnerséget hoztunk létre, ami a Warnernek további magyarországi piaci részesedést, nekünk újabb lehetőségeket hozott. A produkciót én teremtem meg, a művészek velem állnak kapcsolatban, de a gyártást és ami a legfontosabb, a terjesztést nagyon exkluzív produceri díjat biztosítva a Warner garantálja. Ez azért fontos, mert idehaza három meghatározó, a piac legalább 60 százalékát birtokló multinacionális vállalkozás olyan közös terjesztő céget hozott létre, amelyet megkerülve iszonyatos erőfeszítéssel lehetne csak a termékeinket megfelelően teríteni. E nélkül pedig a reklám is kidobott pénz lenne.

>> A konstrukció így sem mindennapi.

- Szerencsém volt. Olyan, ami őszintén szólva nem mindennapi egy ember szakmai pályafutása során: pont akkor, 1994-ben ütött nagyon nagyot Charlie és Fenyő Miklós produkciója. Ez rendkívül komoly piaci részesedést eredményezett számunkra. Egyszerre három világcég is megkeresett, hiszen hirtelen nem is egy ász lapult a zsebemben.

>> Az egyik oldalon az ügyvédek hada. A másikon

- Azért a Warnert választottam, mert személyes ismeretség is fűzött a céghez. Egyedül ültem le tárgyalni: tudtam, hogy mit szeretnék, és bár nem vagyok jogász, jogérzékem azért van. Két hónapos tárgyalássorozat után végül is sikerült megállapodnunk.

>> Mit tanult ebből a folyamatból?

- Azt, hogy én másképp dolgozom. Ahogy említettem, mi kézzel csiszoljuk a gyémántokat, ők viszont, mint egy gyár, személytelenül dolgoznak, de nagyon jól ismerik a számokat és a folyamatokat. Mivel ott minden feladattal más foglalkozik, nem is látszik, ki áll a termék mögött. A dolog kicsit személytelen, de profi. Egyébként meg vagyok döbbenve azon, hogy a nálunk okosabb emberek miért nem védték le az egész internetes letöltési üzlettől a szakmát, és akadályozták meg a zenei CD-k átírhatóságát. Lassan eljutottunk odáig, hogy a példányszámok radikális csökkenése miatt tisztességes üzletvitel és marketing mellett sem a kiadó, sem a művész nem él meg a lemezeladásból. Ráadásul a hamisítás ma már tökéletes minőséget jelent.

>> Elkötelezettségét hallva furcsán hangzik, hogy öt éve - mondván, ez a szakma felemészti az embert - a visszavonulás gondolatával foglalkozott.

- Abban az időben született az első gyermekem, és érzelmi kérdés volt a visszavonulás. A céget azonban nem szüntettem meg, és másfél év után azért tértem vissza, mert már stressz nélkül tudtam dolgozni. A piac azonban nagyon visszaesett, ezért leültem a művészeimmel, és felvázoltam nekik, hogy az adott helyzetben mit tudok nyújtani. Mindenki velem tartott. Tudták, hogy a nagyokkal ellentétben engem nem vezérelnek kényszerek: például nem az eladások százalékában határozom meg a marketingköltségeket, hanem aszerint, az adott produkció mit kíván.

>> Egy ilyen szakmában mennyire képes hideg fejjel gondolkodni?

- A munka elején szükségem van arra, hogy az adott művésszel egy hullámhosszon legyek. Utána már üzletileg vegytisztává válik a projekt.

>> Vezetőként mennyire változott meg az elmúlt bő évtizedben?

- Talán annak is köszönhetően, hogy a vállalkozás már kinőtte magát, mára keményebb lettem, jobban követelek. Régebben olyanok voltunk, mint a régi Delta című műsor főcímének sarkkutatói: együtt mentünk, szemben a széllel, hóval. Mára letisztultak a szabályok, ami jó. Ugyanakkor az amatőr lépéseket sokkal kevésbé tolerálom. Hibázni lehet, de mivel az egyre kisebb piacon egyre nagyobb a veszélyhelyzet, amatőr hibákat nem engedhetünk meg magunknak.

>> Magyarországon mindenki egy magyar világsztárról álmodott. Ön nem?

- Talán erre most Király Lindának van esélye. Jómagam azonban sosem voltam a téma megszállottja, mert a könnyűzenében szerintem csak abból lehet világsztár, aki angolszász közegben született, tökéletesen beszéli a nyelvet, odakötik a kulturális gyökerei, és mindig kéznél van a nagy kiadók számára.