Kormányok jöttek-mentek, és már a 8. miniszter irányítja az egészségügyet, amióta 1999-ben az Egészségügyi Gazdasági Vezetők Egyesületének elnökévé választották. Van, ami nem változott az elmúlt 13 év alatt az egészségügyben?
Az, hogy nem volt olyan kormány, amelyik ne akart volna változtatni valamin. A kezdeményezések jó szándékát nem vitatva mindig erősebb volt a pénzügyi kényszer, mint az elegendő szakmai mozgástér. De a legnagyobb baj mégis az, hogy bármibe is fogtak, bármelyik oldaláról is akarták megreformálni az egészségügyet, egyik átalakítási folyamatot sem vitték végig. Abban sincs változás, hogy egyik elképzelés mellé sem tettek plusz forrásokat, ezért az egészségügy ugyanúgy alulfinanszírozott, mint másfél évtizede. Ami azért nagy baj, mert az élet, ha csak a közműdíjakat nézzük, évről-évre drágább. Ráadásul az egészségügy felé jogos elvárás, hogy megfeleljen a kor követelményeinek, márpedig a reálértéken folyamatosan csökkenő, vagy éppen szinten maradó bevételeinkből nem tudjuk megvásárolni az egyre modernebb és drágább gyógyszereket, technológiát, műszereket, de akár csak tisztítószereket.
Mennyi pénzi hiányzik számításaik szerint ma a rendszerből?
Ha szűken számolunk, és csak annyit szeretnénk elérni, hogy ne legyünk mínuszban, akkor is hiányzik a teljes éves 540 milliárdos kórházi kassza nagyjából egy tizenketted része. De ha még fejlődni is szeretnénk, száz- és kétszáz milliárd forint közötti összegre lenne szükség.
Meddig őrizhető meg a kórházak működőképessége ebben a forráshiányos helyzetben?
Ez azon múlik, meddig tanúsítanak önmérsékletet a közmű-szolgáltatók. A kórházak jelentős részében bármikor kikapcsolhatnák a villanyt és a gázt, akkora a tartozás. Sajnos látni kell, hogy ha egy intézmény megfelelő minőségben és azt a feladatot végzi el, amire az alapító okirata és az OEP-szerződése szól, akkor a legjobb szándékkal sem működtethető gazdaságosan.
Ezen az sem fog változtatni, hogy ha létrejönnek a szerződések a központi közbeszerzések nyomán?
Egy kórház működési költségei nagyon sok elemből állnak. Ezek egyikének-másikának elmozdítása eredményezhet hatékonyságot, de vissza is üthet. Az energia esetében például személyes véleményem az, hogy bár összességében akár kevesebbe is kerülhet a beszerzés, de nem ott keletkezik majd a megtakarítás, ahol kellene, viszont ott lesz több kiadás, ahol eddig egyensúly volt. Nem beszélve arról, hogy pénz és beruházás nélkül ez sem hozhat drasztikus megtakarítást, hiszen ahol öreg az infrastruktúra, elavult a fűtési rendszer, korszerűtlen a világítási rendszer, rosszak a nyílászárók, a föld alatti csatornarendszerben elfolyik a víz, akkor a pénz, ha kevesebb is, de ugyanúgy kimegy az ablakon.
A humánerőforrás-krízist nem sikerült érdemben elhárítani, legfeljebb időt nyert a kormány. Mire elég ez vajon?
Továbbra is a 24. óra utolsó perceiben vagyunk. Kórházak közötti központi ügyelettel, a várólisták hosszának növelésével sokáig fenn lehet ugyan tartani legalább a működőképesség látszatát, de van egy pont, amikor a mennyiségi hiány már minőségi hiányba csap át, és akkor erőteljesen szűkülni fog az ellátás.
Átalakítások most is zajlanak, igaz, a szakma által szorgalmazott nagy lépéseket, kórházbezárásokat ez a kormány sem merte meglépni.
Ez nem ilyen egyszerű kérdés. Vannak olyan települések, ahol a kórház a legnagyobb munkáltató, akár közvetlenül, akár közvetve, a beszállítókon, szolgáltatókon keresztül.
Cserháti Péter helyettes egészségügyi államtitkár nemrég azt mondta, hogy egy magyar kórház átlagosan félezer vállalkozással áll kapcsolatban.
A multiplikátor hatás alapján elképzelhető. Az azonban biztos, hogy – amint az egykori TEVA-vezérigazgató, Rózsa András által alapított Egészségügyi Baráti Társaság adatokkal bizonyította -, az egészségipar, amelynek a kórházak is részei, nem GDP-fogyasztó, hanem GDP-termelő ágazat. Ezt jó lenne nem figyelmen kívül hagyni.
