Az a biztos vér, amit soha nem kapnak meg

A beteg számára a transzfúzió akkor biztonságos, ha a donor bevitt vörösvérsejtjeinek túlélése a recipiensben (vért kapó) legalább olyan jó, mint a donorban. Ez csak akkor képzelhető el, ha a recipiens olyan donortól kap transzfúziót, akinek a vörösvérsejtjeivel szemben keringő ellenanyaga nincs. Ezért transzfúzió előtt kötelezően minden esetben vizsgálják a beteg AB0 és Rh(D) csoportját, illetve a beteg savójának ellenanyag-tartalmát.

Az AB0 olyan vércsoportrendszer, amely ellen regulárisan (kötelezően, mindig) fordulnak elő antitestek: valamennyi egészséges felnőtt ember savója (plazmája) tartalmazza azt az AB0-antitestet, amelynek antigénjét az illető vörösvérsejtje nem hordozza, és normális körülmények között sohasem tartalmazhatja azt az AB0-antitestet, amely a saját vörösvérsejtje ellen irányul (1. táblázat).

Az AB0 reguláris antitestekre jellemző, hogy célantigénjeikkel (anti-A, antitest az A antigénnel, anti-B, antitest a B antigénnel) igen erős reakcióba lépnek, a vörösvérsejtek membránját kilyukasztva azok szétesését okozzák. A vörösvérsejtek érpályán belüli tömeges szétesése súlyos, ún. azonnali hemolitikus reakciót vált ki, amely nagyon gyakran halálos. Ez a szövődmény akkor is létrejön, ha a beteg keringő antitestje reakcióba lép a transzfundált vörösvérsejtek antigénjével, vagy ha a beteg vörösvérsejt-antigénje lép reakcióba a transzfúzióval átvitt antitestekkel.

Transzfúziós szempontból a másik fontos vércsoportrendszer az Rh. Több antigénből áll: D, d, C, c, E, e. Közülük legfontosabb a D antigén, amelynek megléte (D) vagy hiánya (d) szerint Rh-pozitív vagy Rh-negatív csoportba soroljuk az embereket. Az Rh-pozitivitás domináns tulajdonság, azaz kialakulásához elegendő a RhD antigénnek az egyik szülőtől való öröklése is, illetve valaki csak úgy lehet Rh-negatív, ha mindkét szülőtől ezt örökli. Ennek megfelelően az Rh-negativitás ritka, a hazai lakosság kb. 15 százalékánál fordul elő.

Rh-pozitív egyénnek adhatunk Rh-negatív vért, fordított esetben azonban a beteg immunizálódását eredményezheti: a megjelenő anti-D antitest transzfúziós szövődményt vagy nőknél a későbbi terhesség során a placentán átjutva a magzati vörösvérsejtek pusztulását okozhatja (2. táblázat).

Amennyiben a beteg savója a reguláris ellenanyagok mellett irreguláris antitestet is tartalmaz, ezt a vérválasztásnál is figyelembe kell venni. Mivel az immunizált betegek (korábbi transzfúzió, terhesség, transzplantáció hatására) gyakran nem egy, hanem több irreguláris antitestet is termelnek, előfordul, hogy számukra több száz, de akár több ezer donor közül mindössze egy vagy egy sem alkalmas. Különösen az eleve ritka vércsoportú (B, AB és minden Rh-negatív) vagy nagy gyakoriságú vércsoport antigénje ellen irreguláris antitestet termelő betegeknél válhat a vérválasztás igazi bűvészmutatvánnyá. Kevéssé közismert azonban, hogy a transzfúzió, bár általában életet ment, önmaga is számos, akár halálos szövődmény forrása lehet.

A nem kívánt transzfúziós reakciókat a kiváltó okok és időbeli lefolyásuk alapján csoportosíthatjuk. Etiológia alapján immun- és nem immuneredetű, időbeli lefolyás alapján korai és késői szövődményeket különböztethetünk meg. A korai reakciók 24, gyakran 1-2 órán belül vagy akár azonnal jelentkezhetnek, míg a későiek napok, hetek vagy csak sok évvel a transzfúziót követően észlelhetők. A vérátömlesztés alatti vagy közvetlenül azt követő mellékhatások gyakorisága 1-3 százalék. A késő szövődmények megítélése igen nehéz, hozzávetőlegesen a transzfúziók mintegy 20 százalékában van valamilyen mellékhatás, ezek körülbelül 0,5 százaléka súlyos. Szomorú, de a halálos akut komplikációk közül mind a mai napig az AB0-tévesztés okozta akut hemolitikus reakció a leggyakoribb. Bár szerte a világon a transzfúziós tevékenységet igen szigorú szabályok szerint végzik, a legfejlettebb országokban sem sikerült az emberi hibából, tévedésből (pl. beteg- vagy vérkészítménycsere) származó szövődmények számát nullára csökkenteni.

Nagyon izgalmas és vitatott területe a transzfuziológiának az allogén (más egyénből származó) transzfúzió hatására az immunrendszer működésének megváltozása. Állatkísérletes és humán klinikai vizsgálatok során megfigyelték, hogy allogén transzfúziót követően megnő a műtétet követő fertőzések előfordulása, daganatos betegeknél a daganat kiújulásának esélye, valamint a szervezetben lévő saját vírus (pl. CMV, HIV) „feléledhet”. Egyes újabb kontrollált vizsgálatok ezeket az eredményeket ugyan cáfolják, a kérdés még messze nem dőlt el véglegesen.

A transzfúziós szövődmények másik nagy csoportját a vérkészítményekkel való fertőzésátvitel jelenti. A transzfúzióval közvetített fertőzések típusa és gyakorisága az ország földrajzi, klimatikus és epidemiológiai adottságaitól függ. A vérbiztonság mindig is a vérellátás központi kérdése volt, és folyamatos a próbálkozás a transzfúzióval átvitt fertőzések csökkentése érdekében. Ezért mindenhol, ahol fejlett a vérellátás, így hazánkban is, kötelezően szűrik a donorokat legalább HIV, B és C hepatitis, illetve szifilisz tekintetében. Sajnos a szűrővizsgálatok sem képesek a fertőzésátvitelt 100 százalékban kivédeni. A fertőzést követően létezik egy hosszabb-rövidebb időszak, amelynek során a donor már fertőz, de ezt a vizsgálatokkal még nem tudjuk kimutatni. A transzfúzió biztonságának további javítása érdekében számos kórokozó-mentesítési eljárást alkalmaznak a fejlett országokban, itthon még egyik sem került bevezetésre. Természetesen teljes biztonságot ezek a módszerek sem nyújtanak, költségesek, és nem teljesen mellékhatásmentesek. A fertőzések átvitelével szembeni küzdelem másik fontos pillére a véradás önkéntessége és térítésmentessége. Ebben az esetben a donor ugyanis nem érdekelt abban, hogy betegségét letagadja. Szerencsére hazánkban a véradás 1959 óta önkéntes és térítésmentes. Míg a HIV, B és C hepatitis, valamint a szifilisz transzfúzióval történő átvitelének kockázata a fejlett országokban folyamatosan csökken, aggodalmat kelt, hogy egyre újabb és újabb kórokozókkal kell szembenézni, amelyek ellen a hatékony szűrővizsgálatok kifejlesztése időigényes, és az egészségügyi költségeket az egekig emeli.

A vérátömlesztéssel átvihető betegségek és általában az azzal kapcsolatos szövődmények elleni védekezés legfontosabb eszköze a helyes transzfúziós szemlélet és gyakorlat kialakítása, a kockázat és haszon reális mérlegelése, a felesleges luxustranszfúziók elkerülése és az allogén transzfúziót kiváltó eljárások (műtét előtt saját vér gyűjtése, műtét alatti „vérmentés”, hiányállapotok – vas, folsav, B12-vitamin hiánya – gyógyszeres rendezése, eritropoietin stb.) alkalmazása azokban az esetekben, ahol lehetséges. „Mielőtt transzfundálnak, gondolják végig, hogy maguknak, illetve gyermeküknek bekötnék-e, és sose felejtsék el, hogy a beteg számára a legbiztonságosabb vér az, amelyet soha nem kap meg.”

A szerző a Fővárosi Önkormányzat Egyesített Szent István és Szent László Kórház hematológiai és őssejt-transzplantációs osztály részlegvezető főorvosa