Önvezérlő gazdaság, avagy erőviszonyok egy új korszak kezdetén

A gyártási folyamatok terén az automatizálás nem számít új keletű dolognak, a General Motors már 1961-ben üzembe helyezte az első ipari robotot, amely az ember számára veszélyes, illetve ismétlődő feladatokat látott el. Az automatizálás ugyanakkor nem elsősorban az emberi munkaerő minden áron való kiváltásáról szól, sokkal inkább arról, hogy a robottechnológia révén növelhető a termelékenység, a pontosság, csökkenthetők a költségek, és így végső soron versenyelőnyhöz juthat az adott gyártó. Továbbá a robotizált, önvezérlő gyártósorok révén a termelők gyorsabban tudnak alkalmazkodni a piaci kereslet ingadozásaihoz. Az érem másik oldalaként a veszélybe kerülő munkahelyeket szokás emlegetni, az amúgy is munkaerőhiánnyal küzdő országok számára ugyanakkor ez a hatás inkább előnyként jelentkezik, a fejlett gazdaságok öregedő társadalmában a robotok jelenthetik a választ arra a kérdésre, hogyan kerüljék el az ipar leépülését. A transznacionális vállalatok számára pedig az automatizálás ösztönző erőként hathat, hogy hazatelepítsék az értéklánc olyan elemeit, amelyeket korábban a külföldön elérhető olcsóbb munkaerő miatt helyeztek más országba.

Ma már egyre többen hívják fel a figyelmet arra, hogy az okosjárművek, drónok, ipari robotok és tágabb értelemben az önvezérlő gyártási rendszerek alkalmazása várhatóan olyan mértékben fogja meghatározni a vállalatok és ezen keresztül a nemzetgazdaságok versenyképességét, ami a digitális technológiák elterjedéséhez hasonlítható. Márpedig a digitális korszak úttörői az amerikai vállalatok voltak, amelyek sikere évtizedekre biztosította az USA gazdasági és technológia elsőbbségét. Ám az új korszakot jelentő önvezérlő gazdaság terén nem az amerikai vállalatok számítanak egyértelmű éllovasnak, így nem beszélhetünk olyan domináns pozícióról, mint a korábbi technológiai ugrások esetében. 2023-ban összesen 540 000 új ipari robotot helyeztek üzembe világszerte, amelyből Ázsia 70 százalékkal, Észak- és Latin-Amerika viszont csupán 10 százalékkal részesedett. Ennél is sokatmondóbb az adat, miszerint az 540 000 új ipari robot több mint felét Kínában üzemelték be, köszönhetően annak, hogy Peking viszonylag korán felismerte, hogy az ipari robotok a gyártó ágazatok modernizációjának egyik sarokkövét jelenthetik. 

Az üzembe helyezett ipari robotok száma persze nem kizárólagos mércéje annak, hol tart a két ország gazdasága az automatizálás terén. Mint minden korszerű technológia, így az ipari robotok esetében is igaz, hogy nehéz egyetlen országnak dominálnia a teljes értékláncot. Kína esetében például a mikrocsipek még egy utolsó hiányzó láncszemet jelentenek ahhoz, hogy az ország önellátó ökoszisztémát építsen ki, a legfejlettebb, mesterséges intelligenciához szükséges csipek értékláncaiban ugyanis az USA egyelőre megkerülhetetlen. A legtöbb, Kínában gyártott, intelligens elektromos autóba még mindig az Nvidia vagy a Texas Instruments csipjeit építik be, ugyanakkor egyre több kínai autógyártó jelzi, hogy jövőbeni modelljeinél hazai számítástechnikai megoldásokra fog építeni, illetve, hogy saját fejlesztésű mikrocsipeket tervez alkalmazni. Ha Kínának sikerül a következő években a mikrocsipek jelentette szűk keresztmetszetet leküzdenie, akkor az első ország lehet, amely saját erőforrásaira támaszkodva beléphet az önvezérlő gazdaság korszakába. Egy amerikai elemző cég szerint, ha ez megtörténik, és az USA nem tud lépést tartani Kínával, az „egzisztenciális fenyegetést” jelentene az amerikai gazdaságra nézve. Nem véletlen, hogy az amerikai robottechnológiai cégek Kínáéhoz hasonló nemzeti iparági stratégia kialakításáért lobbiznak, illetve egy olyan kormányzati hivatal létrehozásáért, amely az ágazat fejlődését támogatja.

Az USA és Kína technológiai és innovációs képességei évtizedekig kiegészítették egymást, az automatizálás és az önvezérlő gazdaság fejlődése kapcsán most mégis útelágazásról beszélhetünk.

Ugyanakkor a geopolitikai feszültség növekedésével fajsúlyosabb kérdéssé vált, hogy a két nagyhatalom a robottechnológia értékláncának egyes összetevőiben mennyire önellátó, a szűk keresztmetszeteket pedig a kormányok egyre inkább gazdaságbiztonsági kockázatként értékelik. Ezért sokkal valószínűbb, hogy az USA és Kína ezen a téren távolodni fog egymástól, és technológiai szuverenitását fogja erősíteni. A párhuzamos technológiai ökoszisztémák kialakulása pedig nem csupán a költségeket növeli meg, de késlelteti is azt, hogy az önvezérlő termelőrendszerek elérjék a méretgazdaságosságot, és így valóban hatékony eszközei legyenek a gyártó iparágak megújításának.