Fordulat jöhet a Közel-Keleten: Amerika iráni légiháborúja egyre kevesebb sikert hoz, az ok pedig meglepően egyszerű – jöhet a szárazföldi offenzíva?
Itt állíthatja be, hogy a Google keresőben elsők között legyen a VilággazdaságAz Egyesült Államok évtizedeken keresztül arra építette hadviselési stratégiáját, hogy technológiai fölénnyel, precíziós fegyverekkel és mesterséges intelligenciával támogatott célkijelöléssel képes lesz elkerülni a költséges szárazföldi háborúkat. Az iráni konfliktus azonban egyre inkább azt mutatja, hogy ez a modell elérte saját korlátait. Miközben Donald Trump újabb és egyre súlyosabb légicsapásokat helyez kilátásba, saját korábbi védelmi minisztere már arról beszél, hogy bombázásokkal nem lehet megtörni Teheránt. A háttérben pedig egy olyan haditechnológiai probléma rajzolódik ki, mely hosszú távon az amerikai és az izraeli hadviselés egész jövőjét meghatározhatja.
Már Washingtonban is kimondták: a légicsapások önmagukban nem elegendők
Mark Esper, Donald Trump első ciklusának védelmi minisztere szerint az Egyesült Államok nem fogja elérni stratégiai céljait pusztán légitámadásokkal. A Financial Timesnak nyilatkozó egykori miniszter szerint a hónapokkal ezelőttihez hasonló intenzitású bombázások tartós folytatása sem változtatná meg érdemben Irán hozzáállását, különösen a Hormuzi-szoros ellenőrzésének kérdésében. Esper ehelyett hosszú távú, nemzetközi támogatással végrehajtott gazdasági nyomásgyakorlást sürgetett.
A volt védelmi miniszter arra is figyelmeztetett, hogy
egy elhúzódó iráni háború hatalmas terhet ró az amerikai fegyverkészletekre és a katonai költségvetésre.
Az amerikai hadsereg már több tízmilliárd dollárt és évekre elegendő lőszermennyiséget használhatott fel egy olyan konfliktusban, melynek továbbra sem látszik a politikai lezárása. Esper szerint mindez különösen veszélyes annak fényében, hogy Washington legfontosabb hosszú távú katonai kihívása továbbra is Kína.
Közben azonban Donald Trump nem a visszafogás irányába mozdult. Az amerikai elnök újabb csapásokat ígért, és már nemcsak katonai létesítményeket, hanem iráni erőműveket és hidakat is megfenyegetett. Az amerikai hadműveletek eddig főként az iráni hajóellenes képességekre összpontosítottak:
- radarállomások,
- rakétatelepítési pontok,
- parancsnoki központok
- és a Forradalmi Gárda hajói kerültek célkeresztbe,
de a csapások köre fokozatosan tágulni látszik. Egy északkelet-iráni vasúti híd megsemmisítésével például azt is jelezhette Washington, hogy kész akadályozni az iráni kereskedelmi és katonai kapcsolatok fenntartását Kína és Oroszország irányába.
Sascha Bruchmann, a Nemzetközi Stratégiai Tanulmányok Intézetének kutatója szerint az Egyesült Államok jelenleg nem megsemmisíti, hanem csupán elnyomja Irán képességeit a Hormuzi-szorosban. A folyamatos amerikai légi járőrözés, az A–10-es repülőgépek és az Apache helikopterek megnehezítik, hogy az iráni kisebb hajók szabadon mozogjanak és kereskedelmi célpontokat azonosítsanak. A radarok, kamerák és parancsnoki rendszerek azonban javíthatók vagy pótolhatók, ezért a légicsapások hatása többnyire csak átmeneti.
Nincs megnyugvás az Egyesült Államok és Irán között, emelkedik az olajár
Az Egyesült Államok immár hatodik egymást követő éjszaka hajtott végre légicsapásokat iráni katonai célpontok ellen, miközben Teherán rakéta- és dróntámadásokkal válaszolt amerikai bázisok ellen a térségben. A konfliktus középpontjában továbbra is a Hormuzi-szoros áll: Washington a hajózási útvonal teljes megnyitását követeli, Irán viszont csak saját feltételei mellett engedné a nemzetközi forgalmat. A feszültség miatt jelentősen visszaesett a hajóforgalom, a napi nyersolaj-szállítás egy hét alatt 9,4 millió hordóról 5,5 millió hordóra csökkent.
A bizonytalanság hatására a Brent típusú kőolaj ára ismét 84 dollár fölé emelkedett, miközben a földgáz és az üzemanyagok is drágulnak. Elemzők szerint egyik fél sem érdekelt egy teljes körű háborúban, ugyanakkor a kölcsönös katonai válaszlépések egyre nehezebben megállítható eszkalációs spirált indítottak el. Az Eurasia Group becslése szerint 55 százalék az esélye annak, hogy a következő egy hónapban tovább mélyül a konfliktus, ami újabb ellátási kockázatokat jelenthet a világgazdaság számára.
Az AI sem tud csodát tenni, ha nincs mit elemeznie
Az Egyesült Államok és Izrael az elmúlt években példátlan mértékben építette be a mesterséges intelligenciát a hadviselésbe, nevezetesen a Maven Smart Systemet, melyet a Palantir fejleszt. Az amerikai rendszerek műholdfelvételeket, drónképeket, elektronikai felderítést és más hírszerzési adatokat egyesítenek, majd ezek alapján rangsorolják a célpontokat, ajánlanak fegyvereket és gyorsítják fel a támadási döntéseket. Izrael hasonló technológiákat használ a potenciális célpontok azonosítására és priorizálására.
Az AI-alapú rendszerek több ezer adatpontból képesek összerakni egy személy, katonai egység vagy létesítmény profilját, így a hagyományos célkijelölésnél jóval gyorsabban állíthatnak össze támadási listákat.
Ez azonban csak addig jelent valódi előnyt, amíg az algoritmus elegendő és megfelelő minőségű információhoz jut.
Irán hadviselése nem a klasszikus, nagy katonai bázisokra és könnyen azonosítható központokra épül. Rakétaindítóit folyamatosan mozgatja, parancsnoki rendszerét decentralizálja, fegyvereinek jelentős részét föld alatti létesítményekben tárolja, kommunikációját pedig úgy szervezi, hogy a lehető legkevesebb digitális nyomot hagyja maga után.
Az iráni erők emellett civil hajókat is képesek megfigyelési és célazonosítási feladatokra felhasználni. Ez jelentősen megnehezíti az amerikai műveleteket, hiszen a katonai célpontok és a polgári infrastruktúra közötti határ elmosódik. Bruchmann szerint az iráni kikötői képességek tartós felszámolásához már olyan kiterjedt bombázásokra lenne szükség, melyeket Washington egyelőre nem hajlandó vállalni.
Irán megizzasztja a drága amerikai AI-rendszereket
A mesterséges intelligencia ugyanis nem talál ki célpontokat. Rendkívüli sebességgel képes elemezni a rendelkezésére álló adatokat, de nem tudja pótolni azt, amit a hírszerzés nem lát. Ha egy indítóállás csak rövid időre aktiválódik, egy megfigyelőhajó civilnek látszik, vagy egy parancs hagyományos, offline csatornán jut el a végrehajtókhoz, az AI technológiai fölénye jelentősen csökken.
Ebben az értelemben Irán bizonyos területeken tudatosan „lebutította” saját hadviselését. Nem arról van szó, hogy ne használna fejlett rakétákat, drónokat, titkosított navigációt vagy kiberműveleteket.
Irán a védekező rendszerét azonban úgy építette fel, hogy olcsó, szétszórt, gyorsan pótolható és információszegény környezetet hozzon létre.
Az amerikai és izraeli hadsereg így taktikai szinten rendkívül sikeres lehet: célpontokat rombolhat le, vezetőket iktathat ki, radarokat és rakétatelepítéseket béníthat meg. Stratégiai szinten azonban továbbra sem tudja megszüntetni azt a hálózatot, melyből ezek a képességek újratermelődnek. A költségek közben egyre inkább Amerika és szövetségesei ellen dolgoznak. Irán olcsóbb drónokat, mobil eszközöket és könnyen pótolható megfigyelőrendszereket használ, miközben az Egyesült Államok drága precíziós bombákat, elfogórakétákat, repülőórákat és folyamatos légi jelenlétet finanszíroz.
Iránnak nem kell győznie, elég, ha nem veszít
A konfliktus egyik legfontosabb sajátossága, hogy Iránnak nem kell katonailag legyőznie az Egyesült Államokat, elég, ha tartós bizonytalanságot tart fenn a Hormuzi-szorosban. Ha aknák, drónok, rakéták és kisebb hajók miatt veszélyessé válik a kereskedelmi hajózás, megugranak a biztosítási díjak, csökken a forgalom és emelkedik az olaj ára, ami már önmagában komoly gazdasági nyomást jelent a Nyugat számára. Teherán ezért időre játszhat, miközben Washingtonnak egyszerre kellene katonai nyomást gyakorolnia és nyitva hagynia a tárgyalások lehetőségét. Ez magyarázhatja, hogy az amerikai célpontlista fokozatosan bővül, de a teljes iráni infrastruktúra elleni támadás továbbra sem indult meg. Közben egyre nyilvánvalóbbá válik a légiháború korlátja:
a bombázások átmenetileg megbéníthatják az iráni képességeket, de nem tudják felszámolni a szétszórt, gyorsan újjászervezhető katonai hálózatot.
A radarok javíthatók, a mobil rakétaegységek áthelyezhetők, a civil hajók pedig ismét megfigyelő szerepet kaphatnak. Ha Washington és Izrael valóban tartósan meg akarja fosztani Iránt a Hormuzi-szoros feletti katonai nyomásgyakorlás lehetőségétől, előbb-utóbb olyan feladatokkal szembesülhet, melyeket kizárólag légicsapásokkal nem lehet megoldani. Ez nem jelenti azt, hogy elkerülhetetlen egy teljes szárazföldi invázió, de a korlátozott szárazföldi vagy különleges műveletek lehetősége egyre kevésbé zárható ki. Az Egyesült Államok és Izrael így hamarosan döntési helyzetbe kerülhet: elfogadják Irán részleges katonai képességeinek fennmaradását, vagy egy sokkal kockázatosabb hadműveleti szintre lépnek.
