A 2008-as pénzügyi válságot követően a jegybankok világszerte megnyitották a pénzcsapokat, ám mint arra a Financial Times írása rámutat, a vezető nyugati hatalmak a sosem látott mértékben kedvező kamatszinteket nem a jövőre költötték, sőt a beruházások aránya egyre csökkent a korábbi, magas kamatokkal jellemezhető időszakhoz képest.
A koronavírus-járványt követően részben ezek az elmaradt befektetések vezettek az visszatéréséhez, amire a központi bankok is világszerte monetáris szigorítással reagáltak. Míg 1970 és 1989 között a G7-országok közül hatban a beruházások aránya a GDP-hez képest igen magas volt – az amerikai 22,6 százalék, a német 24,8 százalék körül mozgott, Japánban pedig 35 százalék volt –, addig a közelmúlt ultraolcsó finanszírozása ellenére folyamatosan csökkent.
Ebben az évszázadban Franciaország és az Egyesült Államok gazdasági teljesítményében 2 százalékkal, Németország és Olaszország kibocsátásában 4,5 százalékkal csökkent a beruházások aránya, míg Nagy-Britannia 6 százalékos, Japán 10 százalékos visszaesést tapasztalt.
Egyedül Kanadában maradt nagyjából szinten a beruházások aránya.
Ez az időszak persze a globalizáció csúcsát is jelentette, és globális szinten 1990 és 2002 között látható inkább a beruházások zuhanása, az állami szféra sem lépett a magánszféra helyébe a helyi beruházások terén. Az Egyesült Államokban a mélypont 2014-ben következett be, amikor a kormány csupán a 0,5 százalékát fordította az infrastruktúra kiépítésére vagy fenntartására (ha az amortizációval és az értékvesztéssel is számolunk), míg
az eurózónában az állami beruházások nettó értéke esetenként negatívba fordult,
részben a déli országokra kényszerített megszorítások, részben a Németországot régóta sújtó, krónikus spórolás miatt.
A gazdag országok infrastruktúrája már kiépült, a technológiai fejlődésnek köszönhetően ugyanazért a pénzért többet kapunk, ráadásul az évtizedek során egyre nagyobbra növekvő gazdaságokban arányosan csökkent a fogyasztás helyett a jövőre fordított összeg – nyugtatnak azok, akik szerint ezzel a trenddel nincs probléma. Ám az ezen országok infrastruktúráját vizsgálva nem feltétlenül az ugrik be, hogy minden rendben. Ez különösen igaz, ha a dekarbonizáció és elektrifikáció előttünk álló folyamatait is figyelembe vesszük.
A beruházások elmaradtak, a lap írása szerint
főként a kereslet hiánya és az olcsó munkaerő hatása lehetett döntő, de az elmúlt évtizedet jellemző alacsony energiaárak miatt sem tűntek sürgetőnek az újabb fejlesztések.
A politikai szféra sem szállt síkra a beruházások felpörgetése mellett, hiszen ezek aránya csak a fogyasztás kárára nőhet. Ez ugyanúgy igaz a jó időszakokra, amikor a beruházásösztönzés helyett népszerűbb az adókat vagy a direkt kifizetéseket növelni – vagy a vállalati szektor részéről osztalékokra és részvény-visszavásárlási programokra fordítani a nyereséget –, mint a lejtmenetre, ahol a beruházások elhalasztásával csökkenthetők leggyorsabban a kiadások.
A rendszerváltást követően a hadikiadások visszanyesésével párhuzamosan a közösségi beruházások is kimentek a divatból, a fejlett országok a múltban felhalmozott tőkét élték fel, és időközben véget ért a pénzbőség kegyelmi időszaka is. A legfejlettebb országoknak ebben a helyzetben kell ismét előtérbe helyezniük a jövőbe irányuló befektetéseket.
Utólag visszanézve azonban kifejezetten lehangoló, hogy a sosem látott mértékben olcsó finanszírozás a fizikai kapacitás fejlesztése helyett a tőkepiaci buborék fújására ment el, ahol a legőrültebb, profittermelésre képtelen ötletek is elképesztő árazások mellett jutottak tőkéhez. Érdemes azt is megjegyezni, hogy a sors furcsa fintoraként mindeközben Kína azzal kénytelen szembesülni, hogy a beruházások csak akkor képesek a jövőbeli növekedést megalapozni, ha azok valós igényeket elégítenek ki.
