Képről képre

Brueghel A halál diadala című festményén akkor tűnődtem sokat, amikor Ligeti György Le Grand Macabre című operáját rendeztem Budapesten. Nyilvánvaló, hogy A halál diadala hatott Ligeti Györgyre, az opera Brueghellandban játszódik, és a kép számos motívuma ismétlődik benne. Érdekes a festmény mozgalmassága, a sok elemből összeépülő zagyvalék, ahogy Ligeti posztmodern operájában is különböző zenei foszlányok szövevényéből áll össze a zene és a történet.

Sajnos Brueghel szimbolikus világa ma már kiment a divatból. Az emberek nem szeretnek szimbólumokkal találkozni, mert azokat meg kell fejteni. A színházban is azt tapasztalom, hogy a nézők mesére vágynak, nem pedig olyasmire, amin töprengeniük kell. Pedig jó játék a szimbólumok megfejtése, nem is értem, miért nem szeretnek az emberek játszani. Illetve értem. Nem játéknak tartják ezt, hanem munkának, feladatnak.

Ez a Brueghel-festmény rendkívül mozgalmas, első pillantásra is bőven van mit nézegetni rajta. Emellett temérdek szimbolikus mozzanat, gesztus és figura fedezhető fel benne. Érdekes az ilyen képeknél, ahogy összekapcsolódnak kultúrák, s egy mai néző meglátja az évszázadokon keresztül átívelő motívumrendszer összefüggéseit. A szimbólumok éppen arra nyújtanak lehetőséget, hogy a történelemmel, filozófiával, sok mindennel összekötődő jelrendszerben egységet találjunk.

Ez a festmény a borzalmassága ellenére azért izgalmas, mert fölfedezhetjük, ahogyan a jelentések egymáshoz kapcsolódnak. A kép a halál diadalát mutatja be, azt, ahogy a csontvázhadsereg letámadja az emberiséget. Két fél küzdelmét látjuk, amelyben a halál legyőzi az emberiséget. Mindenkit magával ragad, senki nem menekülhet. A kép bal alsó sarkában látható király ugyanúgy halálra ítéltetik, mint bárki más.

A furcsa, nagy koporsóba – amelynek a fedele bármelyik pillanatban lezuhanhat – különböző ruhájú, mondjuk, különböző népviseletű embereket kergetnek be. De ők tulajdonképpen menekülnek is befelé. Látjuk, miként viselkednek a halál torkában. Gondoljunk arra, hogy a II. világháború idején, amikor vagonokba hajtották a deportáltakat, sokan nem tudták, hová mennek, s nem volt halálfélelmük. Döbbenetes, hogy a valóságban megtörténik az, amit egy németalföldi festő évszázadokkal korábban megfestett.

A kép közepén ott a központi figura: egy aszott lovon csontváz lengeti a kaszáját. A főszereplő, a halál mindenkit elpusztít. Két csuhás alak koporsóba fektetett halottat vonszol magával, a koporsóból meg egy kisgyerek mászik ki a hulla oldalából – mintha a halott lelke megpróbálna elszökni.

A jobb szélen asztaltársaságot látunk, a legszélén fiatal párt. Ők ketten a szerelembe mélyedve nem hajlandók foglalkozni az elmúlással. Mögöttük a társaság egyértelműen mutatja a hamisságot, a bohócruhába öltözött csontvázat. Az asztalon a kártyalapok mellett pénz, felborult kehely, szétszórt kenyérmorzsa hever, ez utóbbi az élet maradékára utal. A kártya, a játékkocka: a sors forgandósága rávetül a szerelmes párra – akkor is, ha ők nem akarnak erről tudomást venni. De a szerelemben is ott van az elmúlás, a csalás lehetősége, a másik kijátszása.

A képen több létrát látunk, amely a cselvetés szimbóluma volt abban a korban. Az egész táj kiégett, halott. Kis részen még küzdenek egy területért, de nyilvánvaló, hogy a hihetetlen méretű csontvázhadsereg felzabálja az emberiséget. Nincs menekvés, a kép egyértelműen ezt sugallja. Egy csontváz dobokat ver, s itt természetesen nemcsak harci dobról van szó, hanem arról, hogy ez rítus. A meghalás rítusa. Ahogy a vég nélküli haláltánc is rítustánc, karneváli mulatságok, felvonulások, körmenetek része, amit aztán fölváltanak a szekereken előadott vásári játékok, és ezt a színpadiasságot a kép mesterien őrzi.

Amikor a Ligeti-operát rendeztem, megpróbáltam a kép dramaturgiai struktúráját fölépíteni a színpadon. Nálunk is a jobb oldalon volt egy asztal italokkal, kártyalapokkal. Volt egy hatalmas konténer, ahová betereltük Brueghelland lakosságát az egyik jelenetben. Megjelent kaszájával a halál, ahogy a szekér is, igaz, nem koponyák voltak benne, hanem kihajigált játék babák.

Nálunk is fontos elem volt az óra, amelyből előbújik egy csontváz, s rámutat az egyes számra. Ez nagyon érdekes, mert nem az éjfélre, hanem az egyesre mutat. Ez utalhat arra, hogy az embernek egy élete van. Egy lehetőséget kap, azzal kell élnie. Egyszer történik meg vele az élet. De azt is jelzi, hogy ez egy egész. Nemcsak a borzalom, hanem az egység része is, s amikor az egység beteljesedik, akkor jön az elmúlás. Tehát nem a 12-ből, hanem az 1-ből indul ki, oda tér vissza, átszőve a vallási jelentőséggel, az egy istennel, egy lélekkel, az egy világegyetem gondolatával.

Azt nem mondanám, hogy ez lenne a legkedvesebb festményem, igaz, nincs is ilyen. De rendkívüli izgalmas, amikor az ember több száz év elteltével találkozik valamivel, amely ma is alapvető kérdéseket vet fel. Ez az a szellemi játék, amely nélkül számomra sivár lenne az élet.