A kormányzati akaratnak megfelelően 2002. január 1-jével 50 ezer forintra emelkedett a havi minimálbér összege, amely így két esztendő alatt közel megduplázódott. Abban azt hiszem, teljes az egyetértés, hogy még a mostani minimálbér szintje is méltánytalanul alacsony, alig fedezi a létminimum körüli kiadásokat.

A minimálbér drasztikus emelkedése melletti érv lehet, hogy az nemzetközi összehasonlításban is rendkívül alacsony, és a közelgő EU-csatlakozás is a minimálbérszint fokozatos felzárkózását feltételezi. Ebben kétségtelenül van igazság, csak a probléma ennél súlyosabb, mert nem csupán a minimálbérek maradnak el drámaian az EU-átlagtól, hanem a hazai átlagkeresetek egésze is, sőt mostanra talán ez utóbbi tekintetében az elmaradás nagyobb. Miután a bérszínvonal látványosabb emelésének mélyebb közgazdasági meghatározottságai vannak - termelékenység, adózás, infláció stb. -, így a minimálbérek kormányzati erővel történő - egyébként önmagában nem kifogásolható - emelése valószínűleg inkább a foglalkoztatási lehetőségeket szűkíti és a bérfeszültségeket növeli, valamint a bérskála további torzulását eredményezi, mintsem a bérszínvonal remélt emelkedését. Ebből következően az EU-átlaghoz közelítő hazai bérszínvonal mozgathatja a minimálbér növekedésének mértékét, és nem fordítva.

A minimálbér gazdasági kihatásai különös figyelmet érdemelnek napjainkban, amikor a világgazdasági dekonjunktúra Magyarországon is erőteljessé vált, és 2002-re is jellemző marad. A gyengülő termelési és exportkilátások önmagukban is rontják a vállalkozások jövedelmezőségét és különösen az export hatékonyságát. Számítások szerint az öt főnél többet foglalkoztató vállalkozások költségpozícióját az 50 ezer forintra emelt minimálbér éves szinten mintegy 25 milliárd forinttal rontja, figyelembe véve a 2 százalékpontos tb-befizetés csökkenését is. A teljes költségekhez képest a 25 milliárd forintos emelkedés nem túlságosan nagy, de a nyereség szempontjából már érzékelhető nagyság. Nem beszélve arról, hogy a kormányzat által hirdetett és szándékolt tehercsökkenéssel szemben éppen ellenkező irányba mutat. Az igazi probléma e területen abból adódhat, hogy a nagy bérigényű és a létszám jelentős részét érintő bérmunka-konstrukciós kivitel terén a minimálbér e tevékenységek további végzésének ellehetetlenülését hozhatja. Eltekintve a további esetleges exportcsökkenéstől, ez a hatás igen jelentős foglalkoztatási problémákat is felvet.

A várható 2002-es átlagos bruttó béremelkedés kétszeresét jelentő minimálbér-növekedés kedvezőtlen gazdasági hatásai azonban az öt főnél kisebb létszámot foglalkoztató cégeknél jelentkezik igazán. A statisztikai adatok szerint az ilyen nagyságú cégek mintegy 300 ezer főt foglalkoztatnak a mostani minimálbérszinten. Miután a kis cégeknél a tb-járulék 2 százalékpontos csökkentése csak szerény mértékben mérsékli az ilyen jellegű kötelezettségeket, a minimálbérek drasztikus emelése és az ehhez kapcsolódó költségvetési elvonások körülbelül 25 milliárd forinttal emelik a kisvállalkozások éves költségszintjét. Mind a kifizetett bérekhez, mind a teljes költségekhez, de különösen az eddig is igen szerény jövedelmekhez képest a minimálbérek emeléséből adódó költségnövekedés e vállalkozások számára súlyosbodó helyzetet jelent. Miközben tehát a hazai kis- és középvállalkozások működési és fejlesztési feltételeinek javítása gazdaságpolitikai prioritás, legalábbis a Széchenyi-terv egyik alapgondolata, ugyanakkor a minimálbér diktált emelése jelentősen szűkíti a kis- és középvállalkozások mozgásterét, az egyébként is romló növekedési feltételek között.

A minimálbér-növekedés és a foglalkoztatás esetleges kedvezőtlen kapcsolata nemcsak a kisebb hazai cégeknél jelentkezhet, hanem mindenekelőtt az alacsony bérekre alapozó, bérmunka jellegű külföldi cégeknél is. Természetesen ezen külföldi cégek tartós magyarországi működésére aligha számíthatunk. Remélhetőleg a dinamikusan emelkedő hazai bérek hatására az ilyen, szakmunkát nem kívánó tevékenységek előbb-utóbb az alacsony bérű országokba települnek át. Azonban a jelenlegi foglalkoztatási helyzetben és ezen cégek regionális elhelyezkedése mellett a minimálbérek erőltetett növekedésével nem igazán szerencsés a folyamatot felgyorsítani. Tekintettel a mostani dekonjunktúrára, a bérmunkára alapozó külföldi cégek áttelepülésének a gyorsítása nem a bérek kívánatos növekedését eredményezi majd, hanem a munkanélküliek számát és a szociális támogatás igényét növeli.

Az erőltetett, az átlagbér emelkedését kétszeresen meghaladó minimálbér-emelés lehetséges negatív gazdasági hatásain túl azzal a kedvezőtlen körülménnyel is járhat, hogy a terhek csökkentése miatt fölerősödnek az adózás elkerülésére irányuló törekvések, az átláthatóság, az ellenőrizhetőség feltételei a mikroszférában romlanak. Másrészt a gazdaságpolitikába ismételten beépülnek a piacgazdaságtól idegen állami beavatkozások. A vállalati szférában felerősödnek a munkaviszonyt nem jelentő alkalmazási megoldások, a feketefoglalkoztatás, a részidős alkalmazás stb. A cégek erősebb pozíciójukból adódóan érvényesíteni képesek, hogy a minimálbér emeléséből fakadó többletjövedelem egy részét vagy esetleg egészét a megnövekedett költségeik fedezésére visszatartsák, átcsoportosítsák. Mindenképpen erősödik a megnövekedett terhek elosztásáért a munkaadók és a munkavállalók között folytatott harc. Ami biztos, hogy "a nevető harmadik", a költségvetés bevételei nem jelentéktelen mértékben emelkednek.

A mostani minimálbér-emelés jó példa arra, hogy az egyébként jó szándékú kormányzati döntés szinte szükségszerűen további, a piacgazdasággal nem igazán összeegyeztethető megoldásokat szül. Ugyanis 2002-ben a megemelkedett minimálbér terheinek enyhítésére a kormány mintegy 15 milliárd forintos alapot hozott létre, amelyből a nehéz helyzetbe került cégek pályázat útján támogatást kaphatnak. Azon túl, hogy ismerjük a különböző alapok elosztásával kapcsolatos gyakorlat objektivitását, az ilyen megoldások nem a piacgazdaság további kiépítését szolgálják, hanem inkább az állami "szerepvállalás" kiszélesedését jelentik. Az ilyen megoldások csak átmenetiek lehetnek, zavarják a piaci verseny tisztaságát, és nem az EU felé visznek, hanem sokkal inkább az állam mindenhatóságát erősítik ott is, ahol egyébként erre semmi szükség nincs.





A szerző a GKI Gazdaságkutató Rt. ügyvezető igazgatója