A devizahitelesek még mindig jobban járnak

Amennyiben a devizahitelesek fizetési kondíciói 280 forint/euró, illetve 205 forint/svájci frank körül is előnyösebbnek tűnnek, akkor miért is került reflektorfénybe a devizahitelesek helyzetének állami eszközökkel történő kezelése? Jogosnak tűnik ugyanis az az ellenvetés, hogy – különösen az indulásnál és a pénzügyi krízist megelőzően – a devizahitelesek igen jelentős előnyöket élveztek, így a jelenlegi helyzetben inkább talán a forinthiteleseket kellene támogatni. Úgy tűnik, nem csupán az árfolyamváltozás okozta problémáról van szó, hanem elsősorban azokról a hitelfelvevőkről, akik vagy rosszul mérték fel jövőbeni fizetőképességüket, vagy időközben önhibájukon kívül kerültek nehéz helyzetbe. Makroszinten a probléma gyökere közös, és inkább abban van, hogy a hitelezés által megszerzett ingatlanok mostani piaci értéke messze elmarad a megszerzés időszakában kifizetett ártól, az viszont igaz, hogy az árfolyam romlása miatt a különbség a devizahiteleseknél különösen szembeötlő.

Megítélésem szerint a devizahitelesek kiemelt és külön kezelt megsegítése gazdaságilag nem igazán méltányolható mindaddig, amíg az így felvett hitelek terhei kisebbek, mint a forinthiteleseké. Mindezeken túl joggal felvethető az is, hogy a hitelfelvétel időpontjától napjainkig élvezett előnyök „beszámítása” elengedhetetlen a társadalmi méltányosság érvényesítésénél.

Bár a gazdaságpolitikát, különösen pedig az évtized egészében érvényesített monetáris politikát súlyos felelősség terheli a magyar gazdaság szereplőinek devizában történő ilyen mértékű eladósodásában, de a jövőbeni megsegítésnél nem szabad elfelejteni, hogy makrogazdasági szinten az államadósság fölpörgésén keresztül már eddig is igen súlyos árat fizettünk. Bár az eladósodás nemcsak a lakásépítéssel függ össze, de ez eladósodásunk egyik kulcseleme, és a jelenlegi helyzetben ennek a problémának a kezelése van napirenden.
A lehetőségeket meghaladó állami támogatások és az erős forint mítosza olyan, egymást erősítő folyamatokat indított be, amelyek egyrészt a 90-es évek megtakarító jellegű lakossági pénzügyi magatartását néhány év alatt a devizában történő hitelfelvétel irányába változtatta. Másrészt a relatíve olcsónak tűnő devizahitelek a lakásárak száguldását eredményezték. Végül, a relatíve olcsó devizahitel a gazdasági szereplők hitelképességét szinte parttalanná tette.
A lakosság pénzügyi magatartásának pálfordulása azt eredményezte, hogy a költségvetés tartós túlköltekezésének finanszírozásában már nem játszott szerepet, sőt, az elmúlt években a lakosság jelentős eladósodása következett be. Ráadásul a nemzetközi pénzbőség időszakában a hazai bankok olcsóbb forrásokhoz jutottak, így a lakossági megtakarítások ösztönzése elmaradt.
A devizahitelesek megsegítését szolgáló jövőbeli kormányzati megoldások kialakításánál nem kellene figyelmen kívül hagyni tehát, hogy részben a devizahitelesek nem jelentéktelen részének felelőtlenségéből is fakadó gazdasági terheket már eddig is a gazdaság legszélesebb rétegei viselték, így méltánytalan lenne, ha a formálódó „megsegítés” közvetlen terheit is rájuk raknánk. A veszély pedig nagyon valós: az a megjelent kormányzati vélekedés, hogy kidolgozható olyan megoldás, amely sem az érintettek, sem a bankok és a költségvetés számára nem jelentenek többletterheket, vagy a dolgok nem kellő megértését, vagy a szélesebb közvélemény félretájékoztatását jelenti. Ebben az esetben ugyanis borítékolhatóan a józanul viselkedők, a devizahitelekben nem érintettek fogják viselni – mint eddig – a kormányzati megsegítés összes pénzügyi terhét. Mert nem vitatható, a bekövetkezett forintleértékelődés nemcsak a devizahitelesek számára fájdalmas többletkiadás, hanem makrogazdasági szinten is csökkenti a belföldön felhasználható jövedelmeket. Akkor pedig jogos a kérdés: ki fizeti a révészt?

A szerző a GKI Energiakutató és Tanácsadó Kft. ügyvezető igazgatója