A szekuláris stagnálás mítosza

A 2008-as pénzügyi válság után néhány közgazdász azt állította, hogy az Egyesült Államok és talán az egész világgazdaság a szekuláris stagnálás állapotába került. A kifejezés először a nagy gazdasági világválság után jelent meg. A gazdaságok mindig kilábaltak a válságokból, a nagy gazdasági világválság azonban példátlanul hosszú ideig tartott. Sokan úgy gondolták, hogy a gazdaság csak a II. világháború miatt végbement nagy állami költekezések révén állt talpra, és attól tartottak, hogy a háború befejeződésével a gazdaság ismét válságba kerül.

Úgy gondolták, valami történt, ami miatt még alacsony vagy zéró kamatok mellett is csak stagnál majd a gazdaság. Ma már jól ismert okokból ezek az ijesztő előrejelzések szerencsére tévesnek bizonyultak.

Azok, akiknek a feladatuk volt a kilábalás a 2008-as válságból (ők ugyanazok, akiket a gazdaság válság előtti laza szabályozásának felelőssége terhelt, és akiktől Barack Obama amerikai elnök megmagyarázhatatlan módon azt várta, hogy majd helyrehozzák azt, amit ők maguk rontottak el), vonzónak találták a szekuláris stagnálás elméletét, mivel magyarázatot adott arra, hogy miért nem tudtak egy gyors, meggyőző mértékű gazdasági fellendülést elérni. Vagyis a stagnáló gazdasághoz felélesztették ezt a hipotézist: „Ne minket hibáztassanak – mondták az elmélet hívei –, mi mindent megteszünk, amit tudunk.”

Az elmúlt év történései bebizonyították, hogy téves az elmélet, amely sosem tűnt nagyon hihetőnek. Az amerikai deficit hirtelen megugrása a GDP mintegy 3 százalékáról csaknem 6 százalékra (ami a rosszul megalkotott regresszív adóreformnak és az állami kiadások mind a republikánusok, mind a demokraták által támogatott növelésének következménye) mintegy 4 százalékra tornázta fel a növekedés mértékét, illetve a munkanélküliség szintjét 18 éve nem látott mélységbe vitte le. Lehet, hogy ezek az intézkedések rosszul voltak megtervezve, de arra mégis rámutatnak, hogy elégséges költségvetési támogatás mellett a teljes foglalkoztatás elérhető, még akkor is, amikor a kamatok jóval a zéró szint fölé emelkednek.

Az Obama-adminisztráció súlyos hibát követett el 2009-ben azzal, hogy nem egy nagyobb mértékű, hosszabb ideig tartó, jobban megtervezett és rugalmasabb költségvetési élénkítést folytatott. Ha így tett volna, akkor a gazdaság újbóli fellendülése erősebb lett volna, és a szekuláris stagnálás elmélete sem jelent volna meg. Csak a legnagyobb jövedelemmel rendelkező felső 1 százalék esetében nőttek a bevételek az úgynevezett gazdasági fellendülés első három évében.

Néhányan akkoriban figyelmeztettünk arra, hogy a válság mély és hosszú lesz, illetve erőteljesebb és más intézkedésekre van szükség, mint amelyeket az Obama-adminisztráció javasolt. Úgy vélem, a fő hiba az volt, hogy azt gondolták akkoriban: a gazdaság csak egy kisebb visszaesésen esik át, amelyből majd gyorsan talpra áll. Azt gondolták, hogy pátyolgatni kell a bankokat, bőségesen el kell látni őket pénzzel, és majd minden hamarosan megoldódik. (Más szóval a bankárokat nem kell felelősnek tartani vagy megfeddni a kialakult helyzetért, hanem inkább még konzultálni kell velük a megoldásokat célzó lépésekről.)

A gazdasági gondok azonban mélyebben gyökereztek, mint ahogy azt diagnosztizálták. A pénzügyi válság következményei súlyosabbak voltak, illetve a jövedelmek és a vagyonok felső rétegek felé történő erőteljes újraelosztása (redisztribúció) gyengítette az aggregált keresletet. A gazdaságban a feldolgozóiparról a szolgáltatásokra történő átállás folyamata zajlott, és az ilyen átalakulásokat a piacgazdaságok önmagukban nem kezelik jól.

Többre lett volna szükség a bankok nagyszabású megmentésénél. Az amerikai pénzügyi rendszer alapvető reformját kellett volna végrehajtani. A 2010-es Dodd–Frank-törvény valamelyest abba az irányba mutatott – de nem eléggé –, hogy a bankok terhét ne nekünk kelljen viselnünk. A törvény azonban alig tett valamit annak érdekében, hogy elérje, a bankok azt tegyék, ami valójában a feladatuk lenne: például jobban kellene összpontosítaniuk a kis- és közepes vállalkozások hitelezésére.

Az állami kiadások növelésére lett volna szükség, aktívabb redisztribúciós és predisztribúciós programokkal, amelyek a munkavállalók gyengébb alkuerejéből, illetve a nagyobb cégek erősödő piaci erejéből kialakult helyzetet, illetve a pénzügyi szektor visszaéléseit kezelnék. Hasonlóképpen egy aktív munkaerőpiaci és iparpolitika valószínűleg segíthetett volna az ipar sorvadásának következményeit megszenvedő régiókon.

Ehelyett a politikusok nem hoztak elég intézkedést annak érdekében, hogy a szegény háztartások ne veszítsék el otthonaikat. Ezeknek a gazdasági hibáknak a politikai következményei előre láthatók voltak: egyértelmű volt, hogy fennáll annak a kockázata, hogy akik a válság során nem kaptak kellő segítséget, egy demagóghoz fordulnak. Senki sem gondolta azonban azt, hogy egy olyan ember kerül az Egyesült Államok élére, mint Donald Trump: a rasszista nőgyűlölő a jogállam felszámolására törekszik mind az USA-ban, mind külföldön, illetve diszkreditálja Amerika hiteles intézményeit, köztük a médiát.

Egy akkora mértékű költségvetési élénkítés, mint amilyet 2017 decemberében, illetve 2018 januárjában fogadtak el (és amelyre valójában akkor nem is volt szüksége a gazdaságnak), sokkal jobban segített volna egy évtizeddel ezelőtt, amikor a munkanélküliség igen magas volt. A gazdaság válság utáni gyenge szintű kilábalását így nem a szekuláris stagnálás okozta. A problémát a nem megfelelő kormányzati intézkedések okozták.

Felmerül a kérdés: a következő években is olyan erős növekedés lesz jellemző, mint az elmúlt időszakban? Természetesen ez a technológiai átalakulás ütemétől függ. A kutatás-fejlesztés, különösen az alapkutatások terén végrehajtott befektetések fontos tényezőnek számítanak ebből a szempontból, még ha hatásuk hosszabb idő után jelentkezik is. A Trump-adminisztráció által e területen javasolt forráscsökkentés nem sok jót ígér.

Mindenesetre nagymértékű a bizonytalanság. Az egy főre jutó növekedési ráta erősen ingadozott az elmúlt ötven évben, kezdve a II. világháború utáni évtizedek 2-3 százalékos éves rátájától az elmúlt tíz év 0,7 százalékos szintjéig. Talán túlságosan is érvényesül a növekedés fétise, különösen, ha a környezeti költségekre gondolunk, és még inkább, ha ez a növekedés nem kedvez annyira a lakosság túlnyomó részének.

Sok tanulság vonható le a 2008-as válságból, de a legfontosabb az, hogy az akkori kihívások politikai, és nem gazdasági jellegűek voltak, és ez most is így van. Nincs olyan tényező, amely önmagában meg tudná akadályozni, hogy a gazdaságot a teljes foglalkoztatottság és a széles körű jólét felé kormányozzák. A szekuláris stagnálás elmélete csak a hibás gazdaságpolitikát fedte el. Amíg a politikánkat meghatározó önzőség és rövidlátás érvényesül – ami különösen jellemző a Trump és az őt támogató republikánusok által kormányzott USA-ban –, addig elérhetetlen álom marad egy olyan gazdaság, amely sokakat szolgál, és nem keveseket. És amíg ez nem változik, addig még ha a GDP növekszik is, a polgárok többségének jövedelme stagnálni fog.

Copyright: Project Syndicate, 2018

www.project-syndicate.org