Az orosz "oligarchák" élni akarnak

Ez akár magánügy is lehetne - ha nem jelentene fordulópontot a modern kori orosz történelemben. Amit azért nehéz észrevenni, mert az Abramovics-történetből a világsajtó olyan extravagáns mozzanatokat állít előtérbe, mint amilyen a brit Chelsea focicsapatának megvétele volt júniusban. Az egykori Komszomol-funkcionáriusokból - a kommunista párt ifjúsági élcsapatából - a nagyburzsoázia élcsapatává lett fiatal tőkések emblematikus alakja azóta már egy kanadai hokicsapat vásárlásáról is tárgyal.

Ennél azonban sokkal érdekesebb, mit hagy maga után Abramovics Oroszországban. Elsősorban talán a politikai befolyást, amellyel sokkal tapintatosabban élt, mint Mihail Hodorkovszkij, a Jukosz olajvállalat első embere, akit a volt szovjet politikai rendőrség utódszervezetei nyáron legközelebbi munkatársa letartóztatásával figyelmeztettek rá, hogy tartsa távol magát a politikától. Hodorkovszkijtól eltérően Abramovics nem a Kremllel szemben kritikus parlamenti pártokat pénzelte az 1990-es évek elején szerzett vadprivatizációs milliókból, hanem a totális állam lebontásában a maga ellentmondásos - no, azért nem damaszkuszi - útján meglehetősen messzire jutott Jelcint támogatta. (Ezért emlegették őt Borisz Jelcin környezetében "Bugyelláris" csúfnéven.)

Maga mögött hagyja a szülőhazájából távozó Abramovics élete legkeservesebb tapasztalatát, a csukcsföldi kormányzó tisztét is. Az orosz értelmiség legjobb hagyományait idéző, sokban altruista társadalomjavító próbálkozása - hogy tömeges munkahelyteremtéssel, korszerű infrastruktúra és pr létrehozásával fellendíti a szovjet birodalom Istentől is, Moszkvától is elhagyott térségét - iszonyú kudarcba fulladt. Miután Abramovics megválasztatta magát, több millió dollárt osztott szét a koldusszegény csukcsok között. Az ajándékba kapott pénzen azonban mindenki vodkát vett, és még egy hétéves kislány is meghalt alkoholmérgezésben. A tragédia jelképpé vált, mert Abramovics az összes nagyszabású fejlesztési tervével így járt Csukcsföldön. Két év és rengeteg pénz elvesztegetése után meg kellett értenie, hogy csak azokon lehet segíteni, akik ezt maguk is akarják.

A konfrontációt mindig kerülő üzletember már az idén tavaszszal megtette az első óvatos lépéseket a távozáshoz. Akkor különösebb hírverés nélkül eladta az Aeroflot légitársaságnak az ő tulajdonában lévő 26 százalékos részvénycsomagját. Ezt követte az általa kontrollált Szibnyefty és a Hodorkovszkij-féle Jukosz öszszeolvadása. A Szibnyefty ebből megkapta az új cég - a világ negyedik legnagyobb olajtársasága - részvényeinek 26,01 százalékát és 3 milliárd dollárt. Abramovics még ekkor is azzal szédítette az őt Oroszországból való meneküléséről faggató újságírókat, hogy "van, amit veszünk, van, amit eladunk..."

A napokban azonban cáfolhatatlanná vált, hogy a csukcsföldi kormányzó Oroszországban semmit nem vesz. Ellenben mindent elad: az érdekeit képviselő, londoni székhelyű Millhouse Capital 2,5-3 milliárd dollárért átengedte a Ruszal 50 százalékos részvénycsomagját a cég másik főrészvényesének, Oleg Deripaszkának. Szűkebb környezetének tagjai szerint Abramovicsot az alumínium egyébként sem érdekelte. Csak azért vette annak idején a részvénycsomagot, mert az akkori tulajdonosok között kínos vita támadt, s neki megért 500 millió dollárt, hogy a vitában állóknak együttműködést ajánlva nyugalmat teremtsen az oligarchák világában.

Hogy hol itt a történelmi fordulópont? Biztosan nem Abramovics láthatólag nagyon is megfontolt gazdasági döntéseiben. Inkább azok motívumaiban. Az üzletember a történelem sajátos fintoraként 1917 után Oroszországban most újra feléledő osztályharc elől menekül. Megértette, hogy miként egykor a bolsevikok "a kapitalisták" ellen, most a megtorló rendszerük lényegét mintegy leképező KGB-sek a mai újgazdagok ellen támadnak. Alighogy visszaszerzett politikai hatalmukat féltik a globális világba beépült, gazdasági erejük, főleg az olajkitermelésben szerzett részesedésük nyomán nemzetközi védettséget szerzett "oligarcháktól", akik mindegyike növekvő politikai súllyal és befolyással bír.

Az 1991-es operettpuccs, majd az éppen tíz éve, 1993 októberében kirobbantott polgárháborús kísérlet kudarca után a nómenklatúra - abban is az egykori pártapparátusnál céltudatosabb és elszántabb volt politikai rendőrség - 1999 második felében egy irányítható, szürke KGB-tiszt személyében megtalálta a hatalomba visszavezető forgatókönyvet. Az akkor elkövetett oroszországi házrobbantások után ugyan azonnal a közbeszéd tárgyává vált a titkosszolgálatok feltételezett szerepe a merényletekben. De a "csecsen nyomra" való hivatkozással el lehetett indítani az újabb kaukázusi háborút. És ezzel át tudták játszani a Kremlt az erős Oroszország rendteremtő elnökének szerepében fellépő Vlagyimir Putyinnak.

A bolsevik tradíció arra tanít, hogy idejekorán likvidálni kell mindent, ami a politikai hatalmat veszélyezteti. Most az oligarchákat. Még mielőtt gazdasági hátterük politikai és társadalmi - ahogy Marx mondta, anyagi - erővé válik. A rendszerváltás utáni Oroszország történetében mindig bizonytalan kimenetelű parlamenti választások előtt ennek eljött az ideje. Erről szól Abramovics menekülése. A Chelsea csak operettdíszlet ebben a történetben.