Munkaerőpiac: korosztályok, nemek, régiók
Az európai uniós gyakorlat a gazdasági aktivitás arányát a 15-64 éves népességhez viszonyítja. A kutatók így számolva megállapították, hogy Magyarország 2000-ben Olaszországhoz állt a legközelebb, jócskán elmaradva az Európai Unió átlagától, míg Ausztria, Finnország, Anglia és Svédország - tartósan 70-75 százalékos aktivitási arányaival - meghaladta az uniós átlagot.
>> Hullámzó
gazdasági aktivitás
A gazdaságilag aktív népesség a kilencvenes évek elejétől folyamatosan csökkent Magyarországon, majd 1997-től az évtized végére némileg emelkedett. A növekedést a munkanélküliség 1993 óta tartó folyamatos visszaszorulása mellett a foglalkoztatottak arányának szerény növekedése idézte elő. 2001-ben az aktivitási arány csaknem minden korcsoportban alacsonyabb volt, mint 1992-ben, különösen a 15-19 és 20-24 éves korosztá-
lyokban. Ezzel ellentétes a tendencia az 55-59 évesek között, mivel az 1992-es 34,3 százalékos ráta 2001-re 37,5 százalékra emelkedett.
A munkaerőpiac fő mutatója, a foglalkoztatottság 2000-ben csak szerény mértékben javult. A foglalkoztatási ráta az 1996-os és 1997-es 46,7 százalékos mélypont után 2001-ben alig haladta meg az 50 százalékos értéket.
A foglalkoztatottakon kívül gazdaságilag aktívnak minősülnek a statisztikusok szerint a munkanélküliek is. Számuk mindkét - a regisztráción, illetve a munkaerő-felmérésen alapuló - számbavétel szerint csökkent.
A kilencvenes évek munkaerőpiaccal kapcsolatos vizsgálatainak egyik kulcskérdése volt a gazdaságilag inaktívak részarányának alakulása a 15-74 éves (potenciálisan aktív) népességben. A ráta - a foglalkoztatási arány inverzeként - először növekedett, majd csökkent a kilencvenes évtized végén. A nemek közötti különbség azonban stabil maradt.
>> Kényszer szülte
inaktivitás
A kilencvenes évek gazdasági változásai - a gazdaságszerkezet átalakulása, a kelet-európai piacok elvesztése, a recesszió - az évtized első harmadában a munkanélküliség robbanásszerű növekedését okozták. A munkanélküliség 1993-ban emelkedett a legmagasabbra, amikor a 12 százalékot is megközelítette, azóta folyamatosan csökkent. A mutató értéke a férfiak körében nagyobb, és ez a tendencia tartós.
A kilencvenes években a 15-19 éves népesség munkanélküliségi rátája messze meghaladta a többi korcsoportét: 1993-ban 33,3 százalék volt, és csak 1998-ban csökkent 25 százalék alá. A 20-24 évesek körében a mutató szintén viszonylag magas, bár kevésbé szakad el a többi korosztályétól. Az életkor előrehaladtával a csökkenő munkanélküliségi ráta az önként vállalt inaktivitással is magyarázható: az idősebb munkavállalók a munkanélküliség helyett a talán több biztonságot nyújtó korengedményes vagy rokkantsági nyugdíjat választják. A különféle kényszerítő körülményekhez való igazodás azonban más korosztályokban is előfordul: az alacsony iskolai végzettségű 15-19 éves fiatalok meg sem kísérlik, hogy munkahelyet keressenek, inkább otthon maradnak; a gyermekgondozáson lévő nők legalább néhány évre szintén felhagynak a próbálkozással.
A fiatalok foglalkoztatottsági szintje Magyarországon az európai uniós átlagnál kedvezőbb. Míg ott 2000-ben a 15-24 évesek munkanélküliségi rátája 16 százalék, nálunk 12,1 százalék volt. 2001-ben a ráta nálunk még alacsonyabb, 10,8 százalék volt. A közösség tagországai között ebben a tekintetben feltűnőek a különbségek: Ausztriában például ez az érték alig valamivel több mint 5 százalék, míg Olaszországban majdnem 31 százalék.
Az állástalanság időtartama figyelemre méltó változásokon ment keresztül: 1992-ben a többség átlagosan 7-11 hónapot töltött munka nélkül, 1993-ban pedig több mint 35 százalékuk 12-24 hónapot. A KSH-nak 1994 óta állnak rendelkezésére adatok azokról, akiknek 25 hónapnál hoszszabb ideje nincs munkájuk. Az állástalanok jelentős része csak nagyon nehezen tud visszatérni a munkaerőpiacra.
Az Európai Unióban alkalmazott definíció szerint a tartósan munkanélküliek kategóriájába az sorolható, akinek legalább 12 hónapja nincs állása. E szerint Magyarországon 2001-ben a munkanélküliek 47 százaléka tartozott ide.
A munkanélküliség mértéke az egész országban csökkent, 2001-re a Közép-Dunántúlon volt a legerőteljesebb (11,7-ről 4,3 százalékra). A fejlettebb térségeknek - ahol magasabb színvonalú az infrastruktúra, képzettebb a munkaerő, így több a munkalehetőséget kínáló beruházás - kevésbé kell a tömeges állástalansággal szembenézniük.
>> A gazdasági szerkezet modernizálódásának jelei
Közismert, hogy a kilencvenes évek elején a gazdaság tulajdo-nosi szerkezetében jelentős változás következett be. Az állami
tulajdon dominanciája a privatizáció nyomán fokozatosan megszűnt, mára a magánvállalko-
zások, a magántulajdonban lévő gazdasági társaságok vannak túlsúlyban. A Tárki adatai szerint 2000-ben a foglalkoztatottak több mint 57 százaléka dolgozott a magánszférában, míg állami, költségvetési vagy önkormányzati tulajdonú társaságnál az évtized elején 61, a végén már csak 36 százalék.
A kilencvenes években a foglalkoztatás jellegében is változások történtek. Emelkedett az alkalmazottak részaránya: 1992-ben a foglalkoztatottak 80 százalékát tették ki, 2001-ben pedig már 86 százalékra emelkedett a hányaduk. A szövetkezeti tagok 1992-ben még 6 százalékos részaránya 2001-ben az 1 százalékot sem érte el. A segítő családtagok aránya már az évtized elején is alig haladta meg az 1 százalékot, 2000-re 0,7 százalékra csökkent.
A rendszerváltással együtt járó gazdasági válság az egyének munkaerő-piaci döntéseire is nagy hatással volt. Az egyéni vállalkozók egy része olyan ön-
foglalkoztató, akinek a jövedelmét háztartása használja fel, háttérbe szorítva az üzleti célú
felhalmozást. Helyzetüket többnyire a munkanélküliség elkerülése vagy egyéb munkaerő-piaci kényszerhelyzet motiválta. A hagyományos értelemben vett vállalkozók ezzel szemben a piac stabil szereplői, akik kiterjedt kapcsolataikkal hosszú távon képesek fenntartani és fejleszteni tevékenységüket. Természetesen ők is önálló tevékenységük jövedelmeiből élnek, de formálisan, szervezetileg elkülönítve kezelik vállalkozásuk és háztartásuk gazdaságát.
Azt a jelenséget, hogy a viszszaszoruló mezőgazdaságból a munkaerő előbb az iparba, majd a szolgáltatási szférába áramlik, a szakirodalom a gazdaság modernizálódásának indikátoraként tekinti. A nyolcvanas évek elején a foglalkoztatottak mintegy 20 százaléka dolgozott a mezőgazdaságban, és 40-40 százaléka az iparban és a szolgáltatásokban. 2001-re a mezőgazdaságban dolgozók aránya 5,5 százalékra esett vissza; az ipar foglalkoztatta az összes kereső 33,2, a szolgáltatási szektor pedig a 61,3 százalékát.
Nemzetközi összehasonlításban 1998-ban Magyarországon (58 százalék) és Csehországban (54 százalék) a szolgáltatásban foglalkoztatottak aránya az OECD-átlag (64 százalék) alatt maradt. Kiemelkedik a sorból az Egyesült Államok, 74 százalékos adatával.
A kilencvenes években terjedt el a részmunkaidős vagy a határozott idejű munkaszerződéssel való alkalmazás Európában. Az utóbbi aránya nálunk lassan növekszik: 2000-ben (6 százalék) csak mintegy fele az európai uniós átlagnak (13,6 százalék). A nemek szerinti különbségek ezen a téren nem számottevőek, egyaránt 6-7 százalék körüliek az arányok. Nagyobbak azonban a korcsoportonkénti differenciák: a határozott idejű munkaszerződéssel foglalkoztatottak között a 15-29 évesek aránya jóval magasabb, mint a határozatlan idejű szerződéssel rendelkezőknél.
Az egyes foglalkoztatási formákban más-más mértékben találhatók meg a különböző társadalmi helyzetű csoportok: a határozatlan idejű munkaszerződéssel foglalkoztatottak között a szolgáltatók, a szakképzett és szakképzetlen munkások csoportjai hasonló arányban jelennek meg (20 százalék körüli értékek), a határozott idejű munkaszerződésűek körében több mint 40 százalékos a szakképzetlen munkások aránya.
Az atipikus foglalkoztatási módok közé sorolják a KSH szakemberei a részmunkaidős alkalmazást is. Magyarországon ez szintén sokkal kevésbé gyakori, mint az OECD-országokban, ahol a munkavállalók átlagosan több mint 15 százalékára terjed ki. Nálunk 2000-ben 3,2 százalék, azaz kevesebb, mint az OECD-átlag egynegyede. A részmunkaidős foglalkoztatottság a többi közép-európai országban sem terjedt el. 2000-ben a munkavállalók kevesebb mint 10 százaléka dolgozott ebben a formában, országonként jelentős különbségekkel: például Romániában 16, míg Szlovákiában 2 százalék.
A teljes munkaidőben foglalkoztatottak 31 százaléka nem a szokásos 40 órás munkahét szerint dolgozik, csaknem 10 százalék a változó munkarendben alkalmazottak aránya.
A munkával töltött idő mértékében is jelentős változások mentek végbe az utóbbi másfél évtizedben. Makroszinten az 1980-as évek közepe óta a 15-74 éves népesség kereső-termelő munkára fordított ideje háromnegyedére csökkent: 1986-ban egy átlagos napon még 280 percet tett ki, 2000-ben csupán 215 percet. Ennek oka többek között a foglalkoztatottak számának csökkenése és a hivatalos munkaidő rövidülése.
A nyolcvanas évek derekán még a mezőgazdasági munkások fordították a legtöbb időt keresőtevékenységre, de 2000-re ebben jelentős visszaesés következett be, elsősorban a mezőgazdasági tevékenységek visszaszorulása miatt. A vezetők és a szakképzett munkások több időt fordítanak munkára, mint korábban.
>> Bért növel a tapasztalat és szaktudás
A rendszerváltással együtt járó gazdasági visszaesés miatt csökkent a keresetek reálértéke. A nettó reálkereset 1992-ben és 1994-ben átmenetileg növekedett ugyan, de 1995-ben drasztikusan visszaesett. 2001-re a mutató az 1994-es értéket közelítette.
Az 1992-es bruttó átlagkeresetekhez viszonyítva 1994-re szinte minden gazdasági ágban 50 százalék körüli volt a növekedés. 1998-ban a gazdasági ágak között már mutatkozik különbség: a villamosenergia-iparban és a pénzügyi ágazatban a növekedés meghaladta az átlagot, míg az egészségügyben és az oktatásban elmaradt attól. 2001-re ezek az eltérések éleződtek, és a kedvezményezettek közé az ingatlanágazat is felsorakozott.
Az egyes gazdasági ágakban 1992-ben elért bruttó átlagkereseteket a nemzetgazdasági átlaghoz viszonyítva a legnagyobb elmaradás a mezőgazdaságban, továbbá az oktatásban, a feldolgozóiparban, a vendéglátásban, az építőiparban és az egészségügyben; viszonylag kedvezőbb helyzetben a pénzügyi, a villamosenergia-ipari, a közigazgatási, valamint az ingatlanpiaci szektor és a bányászat volt. A keresetek ágazatok szerinti sorrendje 2001-ben lényegében ugyanez maradt. A vendéglátásban dolgozók átlagjövedelme - amely különben is elmaradt a nemzetgazdasági átlagtól - a vizsgált időszakban több mint 20 százalékkal csökkent. (Igaz, ebben az ágban a legjelentősebbek azok a jövedelmek, amelyek a hivatalos statisztikákban nem jelennek meg.) 2001-ben az oktatásban, az építőiparban és az egészségügyben az átlagjövedelmek továbbra sem érték el a nemzetgazdasági átlagot, lemaradásuk inkább fokozódott. Az 1990-es évek elején a ver-seny-, illetve a költségvetési szférában a bruttó átlagkeresetek szinte megegyeztek, a kilencvenes évek közepére az előbbiben mutatkoztak jobb jövedelmi po-zíciók, míg 2001-re a sorrend látványosan megfordult.
A bruttó átlagkereset a pályakezdőknél az átlag 60-80 százalékát tette ki; a 31-45 éves korosztály munkaerő-piaci tapasztalata és szaktudása oly módon jut ki-fejezésre, hogy jövedelmeik elérték a nemzetgazdasági átlagot; 46-50 éves kortól a nyugdíjkorhatárig az átlagbérek erőteljesen növekedtek.
2000-ben a férfiak bruttó átlagkeresete minden korcsoportban magasabb volt, mint a nőké. A különbségek az életkor előrehaladtával egyre nagyobbak: a húszévesnél fiatalabbak körében még alig mutathatók ki, a középső korosztályokban növekszik a távolság, ami a 60 éven felülieknél a legjelentősebb.
2000-ben az általános iskolai végzettséggel sem rendelkezők bruttó átlagkeresete csaknem 45 százalékkal maradt el az átlagtól; az általános iskolát végzetteké annak 62,4 százaléka volt; az átlagot a középiskolai végzettségűeké közelítette meg leginkább (98,5 százalék); a főiskolai és az egyetemi végzettségűeké pedig (139,6, illetve 232,6 százalék) meghaladta azt.
