Kétség-vetés

Bár különösebb önelégültségre sem a 2004-re tervezett hiány nagysága, sem a módosított indítványokból adódó további 50 milliárdos többletkiadás nem ad okot, mégis úgy tűnhetett, hogy sikerült olyan kompromisszumos megoldást találni, amely nagyobb megrázkódtatás és vérveszteség nélkül képes kezelni a 2004-re felgyülemlett bajokat.

Mára világossá vált, hogy az illúzió kérészéletűnek bizonyult, mert szinte a költségvetési szavazással egyidejűleg - annak hatására, vagy annak ellenére - ismételten beindult a forint elleni spekuláció, a leértékelődés felgyorsult. Noha a forint árfolyama az árfolyamsáv erős oldalán maradt, az MNB pánikszerűen, békeidőben szokatlan méretű kamatemelésről határozott, a 12,5 százalékos kamatláb és a 2004-re várható 6 százalékos infláció mellett a reálkamat 6 százalékpontos lehet, amely normális gazdasági körülmények közepette megfelel az átlagos profitrátának.

Az első kérdés, ilyen reálkamatok mellett ki fog itt beruházni, a másik, hogyan viseli el az ország az ilyen mértékű és nagyságú kamatterheket. Az MNB a megoldást abban látja, hogy hangsúlyozza: átmeneti, kényszerű intézkedésekről van szó a forint védelme és az infláció kézben tarthatósága érdekében, és a helyzet stabilizálódása után a kamatok ismét csökkenni fognak. Cinikus válasz erre az lehetne, hogy nálunk csak átmeneti időszak van. Ugyanis amenynyiben a forint gyengülése mögött döntően a költségvetési túlköltekezés és a fizetési mérleg hiányának jelentős megugrása húzódik meg, akkor miért gondolja az MNB, hogy átmeneti lépésről és gyorsan stabilizálható helyzetről van szó, annál is inkább, hiszen a legújabb spekuláció a 2004. évi költségvetés számainak többé-kevésbé véglegessé válása után következett be.

De ami ennél jóval fontosabb, a forint védelmét és az infláció kézben tartását célzó kamatemelés éppen a költségvetés és a fizetési mérleg hiányának csökkentését nehezíti. Sőt úgy tűnik, hogy a MNB elérte azt, amit a közel kétezer módosító indítvány nem: az államháztartás hiánya a kamatemelés hatásaként valószínűleg jóval nagyobb összeggel növekszik, mint az 50 milliárd forintot kitevő elfogadott módosítások. Az árfolyamsáv erős oldalának szélére kényszeríteni szándékolt forint ösztönzi az importot, javítja annak hazai termelést kiszorító hatását, ugyanakkor az egyébként sem javuló versenyképesség mellett gátolja az export és ezen keresztül a termelés növekedését. Ezek után jogosan vethető fel, hogy amennyiben a külföldi szereplők, befektetők bizalmatlanságának erősödése a nem kellő költségvetési szigor és a magas költségvetési hiány, valamint a fizetési mérleg növekvő hiányából táplálkozik, akkor a józan gazdasági megfontolást nélkülöző kamatszinttel jelentkező negatív hatások után miért is módosulna a magyar gazdaságpolitika megítélése.

Az igazság az, hogy 2003 végére Magyarországon olyan társadalmi-gazdasági szituáció alakult ki, hogy a hazai gazdaságpolitika - benne a fiskális és monetáris politika - mozgástere szánalmasan beszűkült, és olyan lépések és intézkedések megtételére kényszerülünk, amelyek szándékolt hatásai kétségesek, összhatásaikban pedig egyértelműen nehezítik a gazdasági kibontakozás feltételeinek megteremtését. A probléma gyökere ugyanis abban van, hogy a 2000 végére érzékelhetővé vált világgazdasági dekonjunktúra kedvezőtlen növekedési hatásait a belső fogyasztás jelentős élénkítésével próbáltuk ellentételezni. Ennek ellenére a növekedési ütem fokozatosan lassult, 2003-ra már 3 százalék alá esett, miközben az államháztartás hiánya 2002-re meghaladta a GDP 9 százalékát.

Az előző és a mostani kormány súlyos felelőssége, hogy a választások évében minden gazdasági racionalitást félretéve olyan gazdaságpolitikát erősítettek, amelynek eredményeként 2001-2003 között a GDP mintegy 11 százalékos bővüléséhez 30 százalékot meghaladó reálkereset-növekedés és jóval 20 százalék feletti lakossági fogyasztásbővülés tartozott. A kérdés tehát nem az, hogy a forint mostani mélyrepülése miért következett be, hanem az, hogy ilyen makrogazdasági helyzetben a forint erősödését miért kellett mesterséges eszközökkel minden áron forszírozni. A tanulság pedig, globalizálódó világunkban, erősen nyitott és sebezhető gazdaságban a reális helyzet elfogulatlan értékelésén alapuló konzisztens gazdaságpolitikának nincs alternatívája.