Megéri-e az államnak támogatni a lakásépítést?

A fenti véleményt az állam áldásos hatásáról egyébként a rendszer támogatói szerint a GKI Gazdaságkutató Rt. tanulmánya támasztja alá. Ilyenből kettő is létezik. Az egyik, 2004. februári anyag, amely a megrendelő kérésére az ágazat adófizetését állítja szembe a lakáshitellel kapcsolatos állami terhekkel. Az összehasonlítás nyilvánvalóan értelmetlen, a GKI Gazdaságkutató Rt. az írásban (illetve Vértes András elnök később szóban) is felhívta a figyelmet, hogy ez a számítás közgazdasági következtetések levonására nem alkalmas, hiszen a két szám közötti kapcsolat finoman szólva bizonytalan és laza. (Adót természetesen mindenképpen fizet az ágazat. Hogy hozzájárult-e az adóbevételek növekedéséhez az állami támogatás, és ha igen, mennyivel, azzal a tanulmány nem is foglalkozik.) Van azonban a GKI-nak egy korábbi tanulmánya is, amely pontosan ezt a zárójeles kérdést boncolgatja, és látszólag munícióul szolgálhat az új lakás vásárlását támogatók számára. E szerint ugyanis 100 milliárd forint támogatás 110 milliárd forint adóbevételt eredményez. Valóban érdemes hát ilyen vállalkozásba belevágni az államnak? Az alábbiakban az egyszerűség kedvéért pontokba szedjük a fenti logikával szembeni érveinket.

1. Az említett számítás a legjobb szándék mellett is rendkívül bizonytalan. Az ugyanis nagyon nehezen becsülhető meg, hogy az állami pénzek nélkül (vagy azok alternatív felhasználását figyelembe véve) milyen, adófizetéssel járó gazdasági tevékenység valósul meg. Mindenesetre intuitív megközelítés alapján a számítás meglehetősen hihetetlennek tűnik. A 100 milliárdos állami támogatás által előállított jövedelem adója nyilván marginális, ekkora bevétellel tehát csak akkor számolhatna a kormányzat, ha hatalmas menynyiségű olyan tőkét tudna vonzani, amely eddig parlagon hevert, vagy kis hozamú beruházásokban mozgott. A mai, liberalizált tőkepiac mellett ez hihetetlennek tűnik, különösen akkor, ha figyelembe vesszük, hogy a lakossági megtakarítások mozgósítása jellemzően az eddig a banki közvetítőrendszeren keresztül egyéb módon "hasznosuló" tőke csökkenésével történik. Ilyen multiplikátor nincs ma egy modern gazdaságban.

2. Megtérülő befektetésként fogva fel a támogatást, problémát okoz, hogy az építőipar nem éppen a marginális szürke- (fekete-) gazdaságról híres ágazat, ami nyilvánvalóan rontja a "hozamot". (A GKI - a kutatás céljai szempontjából érthető módon - teljes egészében adózó ágazattal számolt.)

3. Feltéve a számítások helyességét, további kérdés, hogy elfogadható megtérülés-e, ha 100 milliárd forintért 110 milliárdot kap vissza az állam. Mivel ez nyilván hosszabb idő alatt befolyó összeg, inflációval és kifutási idővel "diszkontálva" nem is olyan magas a reálhozam. Különösen nem, ha figyelembe vesszük, hogy az állam forrása a költségvetés jelenlegi helyzetében nyilván hitel lenne, vagyis meglehetősen magas a költsége. További fontos észrevétel, hogy a hozamról egyéb befektetési lehetőségekhez viszonyítva (pl. autópálya, adócsökkentés) lehet csak ítélkezni, ezekről pedig semmit sem tudunk.

4. Az egész "megtérülő befektetés" szemlélet azonban teljesen hibás logikára épül. Az, hogy a támogatásnak megfelelő összeg adó formájában visszaérkezik-e a költségvetésbe, a projekt hozama mellett olyan tényezőktől is függ, mint hogy milyen arányban társul "magántőke" az üzletbe, illetve az összhatás (beruházás, fogyasztás) milyen átlagos adókulcs alá esik. Ezek a faktorok pedig semmit nem árulnak el egy projekt sikerességéről. Könnyen előfordulhat, hogy egy magas hozamú projekt az említett két tényező miatt kisebb állami bevételt eredményez, és fordítva. (Sőt, feltételezve, hogy a fogyasztás általában erőteljesebb adóztatás alá esik, nem elképzelhetetlen, hogy az állam számára a legjobb megtérülést a fogyasztás ösztönzésére fordított állami források hozzák.)

A fenti érvek a számítás eredményeinek bizonytalanságára, illetve a szemlélet hibáira hívták fel a figyelmet. Ezek mellett vajon a megtermelt jövedelemnek feltétlenül a leghatékonyabb felhasználási módja lakáshitel-támogatásra fordítása? Mondhatnánk, hogy igen, ehhez viszont az kell, hogy higgyünk néhány dologban: 1. A piac nem tudja optimálisan allokálni a tőkét. 2. Az állam ki tudja szúrni azokat a területeket, amelyek az átlagosnál nagyobb sikerrel kecsegtetnek, és valamiért oda mégsem áramlik magától a tőke. 3. Az állami források hatékonyan (a nem szándékolt hatásokkal együtt is) élénkítik az adott szektort. Ezek azért elég erős feltételek. Jelenlegi ismereteink mellett a piac hatékonyabban osztja el a tőkejavakat, mint az íróasztal mellett ülő állami hivatalnok.

Persze ezek után továbbra is köthetnénk az ebet a karóhoz: a gazdasági szempontok mellett társadalmiakat is figyelembe kellene venni, ráadásul ha nem is jó a hozama, de legalábbis nem dönti romba a költségvetést a lakáshitel-támogatás. Ha nem is, de az összhatás igencsak káros lehet a hosszú távú gazdasági fejlődés szempontjából. A támogatás ugyanis annyi lakossági megtakarítást vonzott, hogy a háztartások minimális részét sem tudják fedezni az egyéb területeken túlköltekező államháztartás és a beruházni kívánó vállalati szektor finanszírozási igényének, és ez a nemzetgazdaság egészének jelentős eladósodásával járt.

Ez pedig még akkor sem szerencsés, ha a kormány esetleg rászánná magát, hogy a finanszírozási igényét végre elfogadható mértékben csökkentse.