Újabb bonyodalmak az orosz–ukrán gázháborúban

Órák alatt megszűnt a hálózaton észlelt drámai nyomáscsökkenés, amely január első napjaiban főleg Magyarországon, Szlovákiában és Ausztriában okozott gondokat, de szinte egész Európában pánikot váltott ki. Az orosz gázszállítástól függő országok közvéleménye megkönnyebbülten fellélegzett. A kelleténél gyorsabban. A kérdések száma s vele a bizonytalanság ugyanis azóta minden nappal növekszik.

Nem tudjuk például, hogy a tél leghidegebb napjaira időzített válság napjaiban Oroszországban vagy a tranzithálózatot üzemeltető Ukrajnában tűnt el a nemzetközi szerződések alapján más európai országoknak szánt földgáz. Moszkva az első pillanattól az Ukrán Naftogazt vádolta lopással. Volt is rá példa, hogy a szovjet idők bartermegállapodásaira emlékeztető korábbi egyezség alapján Kijev a tranzitdíj fejében a saját tárolóiba irányított, majd világpiaci áron értékesített egy több millió dolláros tételt. Az ukrán vezetés azonban most határozottan állította, január elsejétől nem nyúltak az Európába irányuló exporthoz. Szerintük a Gazprom – a március végére kiírt ukrajnai törvényhozási választások előtt a Kremlben gondosan kitervelt lejárató kampány részeként – eleve kisebb mennyiséget juttatott a hálózatba. Ha ez igaz, elérte célját: a „narancsos forradalom” mára egymás ellen fordult vezérei megbízhatatlanná, ezért szalonképtelenné váltak a jövedelmező ukrajnai befektetésekre váró Nyugat előtt.

A legtöbb kérdés azután az orosz–ukrán földgázszerződés nyomán merült fel. A Julija Tyimosenko volt ukrán miniszterelnök honlapján (ugyancsak a nyugati világ üzleti szokásaival ellentétes módon) közzétett szöveg ugyanis egyáltalán nem zárja ki az ezer köbméter földgázra most megállapított 95 dolláros vételi ár emelését. Pedig Kijev úgy állította be, hogy ez évekig érvényes tarifa lesz, mentőöv az ország nemzeti jövedelme szempontjából kulcsfontosságú kelet-ukrajnai nagyiparnak.

Gazdasági, politikai és főleg biztonsági szempontból a legfontosabb azonban az lenne, ha tudnánk, ki állja a Gazprom által bevételezni kívánt 230 dollár és az ukrán Naftogaz által kifizetett 95 dollár közötti különbséget. Ezt az egyezmény szerint a 2004-ben Svájcban bejegyzett RoszUkrEnergo vállalta. A cégről annyit tudunk, hogy felerészt a Gazprom saját bankja, felerészt a Raiffeisen Investment tulajdona. Az utóbbi ténylegesen a The Wall Street Journalban rendszeresen „a vörös maffia keresztapjának” nevezett Szemjon Mogiljevicsé. (A több évig Magyarországon székelő „Szeva bácsit”, akit egyebek mellett az Egyesült Államokban is köröznek pénzmosás, sikkasztás és egyéb bűntettek miatt, a CIA és az FBI igazgatójának Budapesten tett látogatása után az Orbán-kormány regnálása alatt sikerült óvatosan kitessékelni hazánkból.)

Mogiljevics nem tudta megállni, hogy az újságírók döbbenetére most meg ne jelenjen az orosz–ukrán egyezmény moszkvai aláírásán. Bár az is lehet, hogy köpcös alakja – mint minden a Kremlnek az elmúlt egy évben folytatott Ukrajna-politikájában – emblematikus értékű jelzés volt, amely a Putyin-csapat és a szovjet gazdaság lebontásában részt vevő csoportok közötti esetleges szövetségre utalhat. Ez sem a növekvő energetikai biztonság és a stabilitás biztosítéka Európa számára.

Ez még nem minden. A legújabb fejleményekből ítélve a gázháború következményeként gyökeres változás állhat be Ukrajna nyugati orientációjában, amely pedig a 2004 késő őszén világszerte meghatott rokonszenvvel kísért „narancsos forradalom” fő jelszava volt. Néhány napja Kazahsztánban, Nurszultan Nazarbajev legújabb elnöki beiktatásán Vlagyimir Putyin a nemzetközi sajtó előtt kifejezte nagyrabecsülését Viktor Juscsenkónak, aki hasonló szívélyességgel válaszolt neki.

A bontakozó, talán csak átmeneti Putyin–Juscsenko tengely újabb bizonyítéka annak, hogy az orosz elnök és legszűkebb köre mind bel-, mind külpolitikájában elsősorban személyes gazdasági célokat valósít meg. A Kreml közvetlen érdekeltségi körébe terelt Gazpromnak (amelynek igazgatótanácsi elnöke, vezérigazgatója és számos más vezetője az államfő másfél évtizede hűséges baráti-bizalmi körének tagja) most szüksége van arra, hogy Kijev tartsa magát a számára előnytelen gázegyezményhez. Erre pedig csak Juscsenko a biztosíték.

A márciusra kiírt törvényhozási választások előtt a népszerűségét elvesztő Juscsenkónak – a kelet-ukrajnai orosz lakosság szavazatai miatt – ugyanis létkérdés a nemrég még ellenfél Vlagyimir Putyin dicsérete. Bizonyos jelek arra utalnak, ebben a meghökkentően új felállásban Julija Tyimosenko, a korrupciógyanús magánosítási ügyleteket szorgalmazó, ezért ősszel menesztett exminiszterelnök válhat az Ukrajnával szemben egy cseppet sem önzetlen gazdasági célokat követő nyugati világ favoritjává. Viktor Janukovics pedig Moszkva korábbi embere, aki az utóbbi időben hol Tyimosenkóval, hol Juscsenkóval igyekezett szövetségre lépni, egyszerűen fölöslegessé válik. Ebben a politikai és gazdasági káoszban Moszkva azt a politikust támogatja majd, aki hajlandó lesz az orosz energiahordozókért az ukrán földgázhálózat és más nagyvállalatok orosz kézre adásával fizetni. Már jóval a gázháborút megelőzően ez volt a Kreml egyes számú célja – mind a rövid távú gazdasági szempontok miatt, mind az Ukrajna feletti ellenőrzés visszaszerzésének reményében.