Joschka Fischer, a nagy átváltozóművész
Aligha volt még olyan oktatója a New York melletti híres Princeton Egyetem nemzetközi kapcsolatok intézetének, aki 16 évesen otthagyta a középiskolát, és nem elég, hogy doktori vagy legalább egyetemi végzettséget nem szerzett, de még az érettségiig sem jutott el soha. Az 1998–2005 között hét éven át a német külügyminiszteri tisztséget betöltő, magyarországi felmenőkkel rendelkező Joschka Fischer révén most ez a csoda is megtörténik majd. Az amerikaiak ugyanis gyakorlatiasak: nem a papírt nézik, hanem azt, hogy mit tud valaki előadni. És fordulatos élete, felhalmozott tapasztalatai alapján a németországi zöldek egykori vezetője nagyon is rászolgált az egyetemi katedrára.
Ha diákjai eddig nem is, tanítványai (a szó szellemi értelmében) már a hatvanas évek diákmozgalmai idején akadtak a Budakesziről kitelepített sváb család harmadik gyermekeként már Németországban született Joschkának. A neomarxista-maoista lázadók egyikeként az akkoriban e kör számára divatos oktatók – Theodor Adorno, Jürgen Habermas stb. – egyetemi előadásainak állandó látogatása jól megfért a frankfurti könyvesbolti eladóként dolgozó ifjú számára a rendszeres radikális utcai fellépéssel. Utóbbi során számos erőszakos összecsapást is kiprovokált a rendőrséggel a Forradalmi Harc nevű militáns szélsőbalos szervezet tagjaként a hatóságok látókörébe is bekerült Fischer. Külügyminiszterként ezek miatt aztán bocsánatot kért – azt azonban mindmáig cáfolja, hogy valaha is Molotov-koktélokat dobott volna rendőrökre, noha ezzel is megvádolták (sőt 1976-ban két napot vizsgálati fogságban is ült emiatt).
Külügyminiszterként sok más korábbi kínos ügyével is el kellett számolnia. Egy izraeli látogatása során amiatt exkuzálta magát, hogy 1969-ben az akkor még terrorszervezetként működő Palesztin Felszabadítási Szervezet kongresszusán vett részt, Jasszer Arafatnak pedig azt tanácsolta, hogy a zsidó állam elleni harcában „tartson ki a végsőkig”. 1971-ben Rüsselsheimben, az Opel-gyárban bujtogatta lázadásra a munkásokat, 1981-ben pedig egy olyan lőfegyverrel ölték meg a hesseni tartományi gazdasági minisztert, amelyet (mint később kiderült) nyolc évvel korábban Joschka autójában szállítottak. Ő azzal védekezett, hogy csak kölcsönadta a járművet egy később terroristává vált ismerősének, és nem tudta, hogy lopott fegyvereket szállítottak benne.
Fischer 1977-től kezdődően fokozatosan hátat fordított a szélsőséges mozgalmaknak. Ezt olyan események váltották ki benne, mint a német munkaadói szövetség elnökének elrablása és megölése, illetve a leghírhedtebb balos terrorszervezet, a Vörös Hadsereg Frakció vezetőjének öngyilkossága. A nyolcvanas években régi barátjával, a 68-as diákvezér Daniel Cohn-Bendittel megalapította a zöldek reálpolitikai mozgalmát, majd 1982-ben be is lépett a zöld pártba, amelynek soraiból 1983-ban a szövetségi parlament alsóházába is beválasztották. Innen már egyenes út vezetett az elfogadott, szalonképes politikai elit világába. Ő lett a zöldek parlamenti frakciójának első vezetője, majd 1985-ben Hessenben az első zöld miniszter egy német tartományi kormányban (természetesen a környezetvédelmi tárcát kapta). 1998-ban pedig, amikor szövetségi szinten is első ízben szocdem–zöld kormány alakult, Fischer az alkancellári és külügyminiszteri posztot kapta. E minőségében is több tabut döntött meg, az ő előterjesztésének eredménye például az, hogy német katonákat a világháború után első ízben ismét harcba küldtek (a koszovói háborúban). Ennek dacára a vörös–zöld koalíció egyik legnépszerűbb politikusa maradt egészen a 2005-ben kirobbant vízumbotrányig (mint ismeretes, akkor a kijevi német konzulátus gyakorlatilag ellenőrzés nélkül adott ki vízumokat).
Joschka Fischer sokaknak hiányozni fog a német politikai életből. Legfőképpen persze a zöldeknek, akik számára végképp ikonizálódik a személye. Ő pedig ismét megpróbálja újrafazonírozni magát. Jön az egyetemi oktatói szerep.
