A 2000. november 26-án lezajlott választással Románia alaposan körülárkolta magát az európai kontinensen. Másként fogalmazva: a román társadalom azon része, amely a Ion Iliescu vezette Romániai Társadalmi Demokrácia Pártját (PDSR) és Corneliu Vadim Tudor Nagy-Románia Pártját (PRM) abszolút többséghez juttatta a bukaresti parlamentben, maga látott hozzá azoknak a keskeny hidaknak a felszedéséhez, amelyek az elmúlt években épültek ki a Romániát Európától elválasztó mély tektonikus szakadék felett. Hosszú időre szertefoszlottak Bukarest integrációs reményei, amelyekkel kapcsolatban egy a Balkán stabilitásával foglalkozó mangaliai biztonságpolitikai szemináriumon, ez év júliusában még magam is hallhattam a román külügyi államtitkár lelkes nyilatkozatát. A fiatal politikus arról próbálta meggyőzni hallgatóságát, hogy Bukarest az Iliescu-évek késése miatt egyszerre kénytelen és kívánja teljesíteni a NATO- és az uniós tagság feltételeit, hogy ne maradjon le az új Európáról. Úgy tűnik, mindez ma már a múlté: a Corneliu Vadim Tudor-féle PRM nem akar, Ion Iliescu PDSR-je pedig -- különösen kisebbségben kormányozva -- aligha lesz képes ténylegesen közeledni Európához. Már persze ha egyáltalán akar...
Románia tehát várhatóan hosszú évekig politikai magányra ítélte magát, sajnos jórészt függetlenül attól, hogy mi lesz az elnökválasztás december 10-ei második fordulójának az eredménye. Ráadásul tette ezt abban az időszakban, amikor olyan döntő fontosságú folyamatok indulnak meg szűkebb régiónkban, amelyekről lemaradni gyakorlatilag egyet jelent a periferizálódással. Könnyen lehet tehát, hogy november 26-ai választásával a romániai társadalom végleg az 1989 utáni nagy geopolitikai átrendeződés vesztesei közé került, azok közé az országok közé, ahol -- divatos politológiai fordulattal élve -- a renacionalizáció maga alá gyűrte az európaizálódás erőit.
A legnagyobb probléma, hogy a román politikai paletta európaizálódás mellett elkötelezett szereplői jelenleg csupán rossz és rosszabb között választhatnak. Iliescut támogatva ugyan megakadályozhatják, hogy Corneliu Vadim Tudor legyen Románia köztársasági elnöke (bár a 8 százalékos Iliescu-előny ebből a szempontból igen csekély), de arra aligha kényszeríthetik a PDSR-t, hogy kisebbségi kormányzóként következetesen végrehajtsa azokat a reformokat, amelyeket egyébként többségi kabinetként maguk is elszabotáltak. Ebből a szempontból sajnos másodlagos kérdés, hogy a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) miként szerepelt a választásokon, sőt -- elismerve ugyan, hogy a szövetség nem dönthetett másképp -- továbbmegyek: abban sem vagyok biztos, hogy a jelenlegi helyzetben az RMDSZ Iliescu melletti kiállása nem Corneliu Vadim Tudort hozza-e helyzeti előnybe december 10-én. Ez utóbbi számára viszont -- bármilyen szomorú ezt kimondani -- tulajdonképpen mindegy, hogy a legnagyobb ellenzéki párt vezetőjeként vagy államelnökként mérgezi-e a román politikai közéletet. Sőt megkockáztatom: az utóbbi hosszú távon talán kedvezőtlenebb a PRM és Tudor számára, mert gyorsabban döbbenti rá arra a román társadalmat, hogy az ultranacionalisták programja nem több, mint populista szólamok gyűjteménye. S ez akkor is komoly veszélyt jelent Vadim Tudor számára, ha az elnöksége esetén kiírt parlamenti választásokon pártja esetleg tovább növeli majd parlamenti befolyását. A PRM és Vadim Tudor tehát bizonyos értelemben jobban jár, ha most hagyja, hogy a Demokrata Párt (PD), a Nemzeti Liberális Párt (PNL) és az RMDSZ támogatta Iliescuék vigyék el az elkövetkezendő évek "balhéit". Számukra ugyanis mindegy, hogy mibe bukik majd bele a következő kabinet, abba-e, hogy meghátrál a felhalmozódott problémák megoldását célzó reformok bevezetésétől, vagy abba, hogy megkísérli végrehajtani azokat. Ráadásul -- ha hihetünk a román politológusok és szociológusok elemzéseinek -- a PRM és Vadim Tudor szavazótáborában igen nagy az elégedetlen fiatalok aránya, vagyis a Nagy-Románia Párt (PRM) politikai palettán való stabilizálódása elméletileg akár hosszú távon biztosított. Persze megint csak akkor, ha időközben nem kerül sor a társadalom kijózanodására.
Erre azonban -- valljuk meg -- jelenleg igen kevés az esély: az ország 1998 óta folyamatosan a legrosszabb minősítést kapja az Európai Uniótól, a gazdaság teljesítménye nem éri el az 1989-es év szintjének 77 százalékát, a GDP 1999-ben csaknem 4 százalékkal esett vissza, az infláció pedig 40-45 százalékos. Tizenegy évvel ezelőtt 25 lejt fizettek egy dollárért, ma 25 ezret. Nőtt a munkanélküliség, a folyó fizetési mérleg hiánya (a GDP 5 százalékára), az életszínvonal pedig radikálisan romlott 1996-hoz képest, és egyes elemzők szerint jelenleg az 1980-as évek közepének szintjén áll. A 23 milliós ország lakosságának zöme nap mint nap a fokozódó nyomorral kénytelen szembesülni, s ez még akkor is igaz, ha a nyugati megyékben az elszegényedés nem olyan látványos. Virágzik a korrupció, egyes elemzések szerint a gazdasági társaságok mintegy 40 százaléka nem fizet adót, katonai puccsról röppennek fel hírek -- vagyis a jelenlegi román politikai közélet a legkiválóbb terepe a Vadim Tudor-féle populista ultranacionalizmusnak. Mindez a romániai politikai elit gyengeségének és elmúlt tízévi felelőtlenségének az eredménye, még akkor is, ha a lakosság a november 26-ai választásokon leadott szavazataival látszólag az utóbbi négy évben kormányzó pártalakulatokat büntette elsősorban. A Romániát várhatóan jó néhány évre politikai fekete lyukká tevő problématömeg azonban nem 1996 óta halmozódott fel, noha az utóbbi négy év is komoly mértékben hozzájárult a társadalmi elégedetlenség növekedéséhez és Tudor, illetve a PRM sikeréhez. Ez utóbbihoz hozzájárultak azok a romániai magyar politikai vezetők (az RMDSZ radikálisai és új janicsárjai) is, akik nem vettek tudomást arról, hogy egy ország kisebbségének a helyzete elválaszthatatlan a többség helyzetétől, s ma is a minél rosszabb, annál jobb elvéből indulnak ki.
A fő kérdés persze az: a jelenlegi helyzetben ugyanez az elit képes lesz-e megakadályozni, hogy a román politikai közélet az európai civilizált normákkal összeférhetetlenné váljon. A Nagy-Románia Párt (PRM) ugyanis jelenleg elsősorban emiatt veszélyes, nem pedig azért, mert Vadim Tudor "gépfegyverezéssel", "180-as halállistával", "a moldovai, dobrudzsai és bukovinai területek visszaszerzésével" és azzal fenyegetőzik, hogy "betiltja az RMDSZ-t", illetve "távozásra kényszeríti a magyarokat". Erre a jelenlegi Európában -- különösen Koszovó után -- már nem kerülhet sor. Ezt ugyanis a nemzetközi közösség képes megakadályozni. Ami ellen azonban nem tud fellépni, az -- paradox módon -- éppen az, hogy a román politikai közélet az európai civilizált normákkal összeférhetetlenné váljon. Hogy például szerte Európában megszűnjenek létezni a román kulturális intézetek és visszaessenek a hivatalos kulturális kapcsolatok, hogy az erdélyi magyarság életét ne nehezítsék meg akár a törvényes kereteket is figyelembe vevő adminisztratív és egyéb korlátozó rendelkezések, hogy az európaiságot képviselő román értelmiség ne marginalizálódjon. Röviden tehát, hogy a november 26-ai választások alkalmával körbeárkolt, egyre inkább Európa perifériájára szoruló Románia ne váljon végleg a modern drakulák politikai skanzenjévé.
A szerző politológus