Komoly sikerre számíthat ma Magyarország az EU-csatlakozási tárgyalásokon az előzetesen kiszivárgott információk szerint. Ha semmi nem jön közbe, három fontos fejezet is lezárható lesz.
Az EU-bővítés forgatókönyve azonban a mai főtárgyalói fordulók után sem alakul még ki.
Az unió igen ügyesen tovább lebegteti a legfontosabb kérdések megválaszolását: kit, mikor és milyen feltételekkel vesz fel. Erre jó oka is van: a lebegtetés a legjobb módszer arra, hogy jó teljesítményre sarkallja a jelölteket a felvételi követelményeknek való megfelelés terén. Ez a gyakorlatban is bebizonyosodott. Ezért építették fel az elmúlt években az új tagok felvétele útjának egyengetésével megbízott brüsszeli és tagállami tisztviselők azt a bravúrosan szofisztikált rendszert, amit az elmúlt években alakítottak ki annak érdekében, hogy sokféle értelmezésre adjon lehetőséget a tények tengere és a különféle nyilatkozatok özöne.
Miről is van szó? Az EU elvileg háromféle módon döntheti el, mely tagjelöltek kerülnek a bővítés első körébe: 1. a csatlakozási tárgyalásokon elért haladás függvényében (viszonylag leginkább objektív mérce); 2. a Koppenhágában megfogalmazott csatlakozási kritériumok teljesítéséről alkotott véleménye alapján; 3. színtisztán politikai motívumok révén (nyilván ez a legkevésbé objektív eljárás). Mindhárom döntési módszernek többféle alváltozata létezik, és valószínűnek tűnik, hogy ezek közül többet is figyelembe vesznek majd a végső döntés meghozatalakor. Mégis célszerű áttekinteni, melyik megközelítés milyen eredményre vezethet.
1. A csatlakozási tárgyalások mai fordulójának várható fejleményei ismeretében sem változik az a -- szinte rögtön a tárgyalások kezdetétől kezdve kialakult -- helyzet, hogy az unió kettős célt követ a tagjelöltek előrehaladásának engedése, illetve segítése terén. Egyrészt engedi valamekkora különbségek kialakulását a jelöltek között a lezárt fejezeteket illetően -- részint annak érdekében, hogy hiteles maradjon a jelöltek egyéni elbírálásának gyakran hangoztatott elve. Másrészt viszont arra is vigyáz, nehogy túlságosan nagyra nőjenek ezek a különbségek. (Ennek technikája lehet például, ha egy-egy tagállam váratlan, új igényével az utolsó pillanatban megakadályozza egy-egy téma félretételét. Ez annál is könnyebb, mert a jelöltek nem tudják tárgyalási mandátumukat egyik pillanatról a másikra változtatni, ahhoz időigényes kormányon belüli egyeztetésekre van szükség.)
Lehetséges egy olyan megközelítés, ami a fontosabbnak nevezett témák egy részét kiemeli a tárgyalásokon lévő fejezetek közül, s az ezekben mért előrehaladást teszi meg a jelöltek közti szelektálás mércéjéül. A jelenleg az asztalon lévő témák közül leginkább a következő kilenc tűnik alkalmasnak arra, hogy mint "fontos fejezet" a jelöltek közti különbségtétel alapját képezze: a "négy szabadság" (áruk, szolgáltatások, személyek és tőke szabad áramlása), a vámunió, a verseny-, a vállalati jog, a közlekedés és a külgazdasági kapcsolatok. A később tárgyalandó fejezetek közül pedig nyilvánvalóan a mezőgazdaság, a regionális támogatások és a költségvetési kérdések lesznek ilyen témák.
2. A koppenhágai kritériumrendszeren belül leginkább annak az elvárásnak az alapján lehet különbséget tenni a jelöltek közt, hogy gazdaságuk mennyire képes megfelelni az unió egységes piacán belül érvényesülő verseny nyomásának. Ez is kellően rugalmas kritérium ahhoz, hogy szubjektív értékítélet tárgya lehessen, s az Európai Bizottság tisztviselői természetesen csak egyeztetnek a jelöltekkel ezen (az országvéleményekben megfogalmazott) ítéletük kimondása előtt, beleszólást nem engednek a verdiktbe. (Pontosabban: hivatalosan az adott ország teljesítménye dönti el, milyen besorolást kap ebből a szempontból, de a határesetek tág körében nincs objektív mérce.)
3. A politikai megfontolásoknak természetesen szinte végtelen fajtája lehetséges, a variációs lehetőségek száma itt csaknem korlátlan. Lehet földrajzi kritériumok szerint besorolni az országokat, vagy méret, finanszírozási igény alapján, illetve aszerint, hogy mekkora lesz szavazati súlyuk a miniszteri tanácsban stb.
Mi is tehát az aktuális helyzet a fenti három döntési módszer szempontjából? A csatlakozási tárgyalások mai fordulója után Észtország, Szlovénia, Ciprus és Magyarország némi lépéselőnyben van Cseh- és Lengyelországgal szemben a lezárt fejezetek számát illetően. A fent említett kilenc "fontos" fejezet tekintetében viszont némileg más a sorrend: Ciprus, Észtország és Csehország öt-öt, Szlovénia, Lengyelország és Magyarország négy-négy "kipipált" témát mondhat ebből a kilencből magáénak. Ami a koppenhágai feltételrendszer versenyképességi elemét illeti, itt (a legutóbbi országjelentések alapján) Brüsszel szerint Ciprus és Málta áll a legjobban, őket követi Észt-, Lengyel- és Magyarország, majd némileg lemaradva Csehország és Szlovénia. A számtalan különböző politikai megfontolás közül pedig jelentőségét tekintve most három (egymással részben ellentétes) logika látszik kiemelkedni. Egyrészt az, hogy egyes német politikusok elképzelhetetlennek tartják az első kört Lengyelország nélkül. Másrészt az összes -- vagy a legtöbb -- jelölt egyidejű felvételét szorgalmazó logika. (Ennek adta legutóbb szép példáját Verheugen bővítési biztos, amikor azzal bátorította Bulgáriát, hogy akár már 2004-ben lezárhatja a csatlakozási tárgyalásokat.) Harmadrészt pedig az uniós büdzsé pénzügyi logikája, amely abba az irányba mutat, hogy a kisebb jelölteket előbb vegyék fel, mint a nagyokat (főleg Lengyelországot).
Ember legyen a talpán, aki el tud igazodni ilyen összetett rendszerben. Az unió úgy biztosítja magának a politikai döntés meglehetősen nagy szabadságfokát, hogy közben meggyőzően tudja bizonyítani az objektív elbírálási kritériumok létét is. A bonyolult képlet megoldása felé a mostani hírek szerint talán a svéd elnökség végére juthatunk egy lépéssel közelebb. Bár ki tudja, az EU már a döntési időpont kitűzésének időpontját is évek óta lebegteti.
A szerző a Világgazdaság munkatársa