Stockholm: még nem örömünnep
Ahhoz, hogy a hét végi stockholmi találkozót maradéktalan ünneplés övezze, minimum három dologra lett volna szükség: csúcsszintű megállapodásra az energiapiacok és a postai szolgáltatás liberalizálásának időbeli menetrendjéről, továbbá annak bejelentésére, hogy megnyílt az út a légi irányítás EU-szintű egységesítése előtt, végül arra, hogy megkezdődhet a tőkepiacok időben előre hozott integrációja. A várt negyedik -- ráadás -- eredmény az öregedő népesség gondjaival való szembenézést, a foglalkoztatás és a nyugdíjrendszerek további reformjának felvázolása kellett, hogy célozza (s ez ügyben történtek is lépések). Akadt aztán egy sor egyéb, ennél is konkrétabb elvárás -- mint a Galileo műhold ügyében a belső viták feloldása --, de ilyen persze minden csúcs esetében akad több is.
A fenti várakozásoknak a tizenötök idei első találkozója igazából csak egy ponton felelt meg: a tőkepiacok egységesítését célzó Lámfalussy-jelentés elfogadásával s azzal a ténnyel, hogy mindennek nyomán 2003-ra már állhat a rendszer, szemben a Lisszabonban még 2005-re tett határidővel. Akadnak gazdasági szakértők, akik szerint már pusztán ezért a "csak"-ért érdemes volt az EU-vezetőket asztalhoz ültetni. A remélt hozadék ugyanis sokkal általánosabb hatású lehet: olyan pezsgést hozhat a tagországok tőkepiacainak életében, amelynek áldásos hatása nem csupán a termelői szférában jelenik majd meg, de például a nyugdíjpénztárak egyre növekvő tőkeállományának a hatékony kezelésében is. A dolog meg is fordítható: ha ezzel a lépéssel továbbra is késlekedtek volna, az egyre komolyabb problémákat vethetett volna fel egy olyan piacon, ahol tizenkét országban egységes a pénz, ám mintegy negyvenféle nemzeti szabályozás szab korlátot e pénz tőkepiaci forgatásának. (A kép teljességéhez tartozik, hogy a "Lámfalussy-történet" Stockholmban még nem ért véget. A kivédhetetlen folytatás Strasbourgban előre megjósolható módon felettébb zajos lesz, mivel az európai parlamenti honatyák minden követ megmozgatnak majd, hogy nagyobb befolyásra tegyenek szert a folyamat menedzselésekor, mivel a jelenlegi forgatókönyv egyelőre nem ad módot a parlamentnek eljárási lépések megkérdőjelezésére.)
A piaci liberalizálás kiterjesztése csakúgy, mint az "egységes égbolt" teljesebbé tétele, tehát Stockholm után is várat még magára. A hét végi eredmény a félig üres, félig teli pohár tipikus esete. Tényleges áttörésre ugyanis nem került sor, csupán újabb kötelezettségvállalásra, hogy ennek most már tényleg be kellene következnie. Az energiapiac esetében -- a már jól ismert francia ellenállás miatt -- még valamiféle határidő kitűzésében sem sikerült megegyezni, csak a gyorsítás igényében. A postai szolgáltatások esetében legalább odáig eljutottak, hogy jó lenne a direktívát az év végéig tető alá hozni. Még optimistább a felhangja a légi irányítás ügyének, ahol a megoldást már egyenesen három hónap múlva, a göteborgi csúcson remélik.
Szakértők azonban megjegyzik, hogy igazából egyik esetben sem látszik semmi olyan fejlemény, ami arra utalna, hogy a mind ez idáig fennálló akadályok addigra megszűnhetnek. Az "egységes égbolt" egyezmény voltaképpen kész, a Gibraltár státusáról folyó -- mindennek útjában álló -- brit--spanyol vita viszont már évtizedes, és Londonban máris siettek cáfolni minden olyan olvasatot, miszerint a stockholmi megfogalmazás a két ország közötti igen gyors és teljes körű megegyezését vetítené előre. Nem jobb a helyzet a postai szolgáltatásoknál sem, ahol egyelőre rendkívül távoliak az álláspontok a piac legalább 20 százalékát liberalizálni akaró bizottsági álláspont és az állami postai munkahelyek tízezreit féltő francia -- valamint számos további, déli tagországbeli -- megfontolás között.
Akadnak azonban olyan vélemények is, amelyek a pillanatnyi patthelyzetet tágabb összefüggésben tárgyalják. Eszerint az egyfelől ténykérdés, hogy Stockholm múlt heti korlátai jól mutatják, hol vannak azok a határok, amelyek átlépését egyes tagországokban a nemzeti gazdasági-szociális megfontolások egyelőre nem teszik lehetővé. Fontos jelzések ezek, mert rajtuk keresztül válik megfoghatóvá a nyilatkozatok és ünnepélyes deklarációk, valamint a tényleges kivitelezhetőség közötti határvonal. Másfelől viszont látni kell, hogy mindez egy térben és időben egyaránt szélesebb horizontot feltételező folyamat része csak.
Végül is a tavalyi lisszaboni csúcs határozata egy tíz évre szóló összeurópai (vagy legalábbis EU-) programot fogalmazott meg, első alkalommal törekedve arra, hogy mindennek alapja és motorja a jövő -- információs -- technológiája legyen, illetve hogy az addig mindig különálló tényezőként tárgyalt gazdasági, szociális, technológiai és jogharmonizációs teendőket egyetlen csomagba kötve kezeljék. Tény, hogy ennek részeként jelölték meg közös feladatként a most terítékre került piacliberalizációs lépéseket is. De az is tény, hogy az idei egyelőre még csak az első év volt a tízből. A "félig üres" szemlélet szerint ugyan ez -- hogy igazából nem sok haladás történt e téren -- annak a jele, ez a jövőben sem lesz másként, hiszen mitől is lenne. A "félig teli" nézet hívei viszont szilárdan vallják, hogy az egész EU fejlődéstörténete arra int, hogy annak nagy része egy tanulási, "megszokási és beletörődési" folyamat. S hogy ennyiből igenis van gyakorlati értelme és jelentősége, ha most megállapodás nem is, de például a majdani megállapodás kihordásához közelítő határidő már született. Minden ilyennel való szembesülés ugyanis egy-egy újabb politikai dilemma, és minden ilyen dilemma végigharcolása fokról fokra felemészti a különbözőségeket is. Előrevetítve, hogy hosszabb távon mégiscsak lehet és általában van is előrelépés. Azaz, alighanem a köztes értékelés az igaz: Stockholm talán nem volt akkora siker, mint Lisszabon, de kudarcnak sem lehet nevezni. A pohárban félig van már folyadék.
A szerző a Világgazdaság brüsszeli tudósítója
