EU-viták: velünk vagy nélkülünk

Tegyük hozzá: nincs szó eleve beprogramozott kizárásról. Ha a pillanatnyilag hivatalosnak tekintett "EU-célkitűzés" a bővítési folyamat alakulásáról teljesül, akkor Magyarország és még egy sor más jelölt állam 2004. január elsején már az unió tagja lehet, s így a reformalkuk végjátékánál a mi diplomatáink, politikusaink is szavazati joggal ülhetnek majd asztalhoz. Csak hát éppen ez az: ha? Mint mindig, most is a dátumokkal van baj. A mind gyakrabban hallott különböző, nem hivatalos elgondolások ugyanis egyaránt valószínűsítenek 2005-ös, mint esetleg 2004. júniusi belépést is (az utóbbinál még éppen betartva azt az ígéretet, hogy az új strasbourgi testületben már a mi honatyáink is ott lehessenek). Prodi forgatókönyve szerint mindkettő már a reformok belső kihordása után következne be.

Persze a mi mihez illeszkedjen, mi miután következzen, mi mikorra legyen kész kérdés nem mai dilemmája az EU történetének. Tudjuk, a mostani csatlakozási tárgyalások megkezdését például az amszterdami reformkonferencia lezárásától tették függővé, a csatlakozási folyamat kiteljesítését pedig a tavalyi nizzai kormányközi értekezlet sikeres befejezéséhez kötötték. Miközben szinte már-már áttekinthetetlen kirakós játék folyt, hogy milyen sorrendben kövesse egymást - netán haladjon együtt - az ügyeletes agrárreform, a 2007-ig tartó új közösségi költségvetés és a bővítés majdani finanszírozása. Az effajta "kirakósban" a megfontolások között egyaránt szerepet játszik önérdek, objektív körülmény, EU-integrációs megfontolás, külső és belső politikai nyomás, meg persze a mindenkori gazdasági helyzet. Aránytévesztés volna azt gondolni, hogy kizárólag arra megy csak ki a játék, hogy minket már megint kizárjanak valamiből. Más kérdés, hogy mint tényező az is valahol a szempontok közé tartozik, hogy ha már tizenöt országgal sem könnyű közös nevezőre jutni, akkor még nehezebb hússzal, huszonöttel.

De talán soha nem volt még annyira komplikált a különböző döntéshelyzetek egymáshoz kapcsolódó láncolata, mint mostanság. Vannak országok, amelyek azt mondják, hogy mielőtt bármilyen drámai változáshoz áldásukat adják, tudniuk kell, mi fog történni a nekik kulcsfontosságúnak minősülő közös rezsimekkel, mint amilyen a franciáknak az agrárpolitika vagy a spanyol-portugál-görög hármasnak a támogatási alapok (kohéziós) jövője. Párizs ugyanúgy nem engedheti meg a francia politikában mindig is aránytalanul nagy súlyt képviselő agrárlobbi "ejtését", miként spanyolhonban sem számíthat túlélésre olyan politikus, amelyik engedi kicsúszni a kezéből az ország gyors felzárkózásában tagadhatatlanul nagy szerepet játszott közösségi pénzeket. Igen ám, csakhogy ugyanezen politikák egészen más elbírálás alá esnek azon északi tagországokban - de mindenekelőtt Németországban -, amelyek az iménti célokra használt közös kasszát elsősorban táplálják, s amelyekben a szolidaritási hajlam az évtizedes külső történelmi fenyegetettség elmúltával és a globális gazdasági kihívás erősödésével csökken. Berlinben egyenesen arról beszélnek, hogy ezeket a költséges támogatási formákat - legyen bár szó mezőgazdaságról vagy elmaradottabb régiókról - részben újranacionalizálni kellene, de legalábbis finanszírozásukat meg kellene osztani a nemzeti büdzsék és a közös kassza között.

Amivel viszont már menthetetlenül bele is csúsztunk a küszöbönálló tágabb reformkérdések közé. Hiszen az alapkérdés mindezek mögött már (megint?) az: vajon a "több EU", vagy a "kevesebb EU" a jövő útja? Vajon a mind nagyobb arányú közösségiesítés, a nemzetek feletti megoldások és mechanizmusok erősítése a kívánatos megoldás - irányt véve akár egy föderálisabb európai államalakulat felé -, avagy éppen az utóbbi évtizedekben egyes vélemények szerint "túlszaladt" integráción kéne egy kicsit lazítani, és a "föderatív EU" helyett maximum a nemzetállamok közössége lehet a még elfogadható cél? Értelemszerű, hogy ez utóbbiak meghatározása egy sor dolgot határoz meg visszafelé, az imént sorolt egyéb dilemmák lehetséges megoldásait tekintve is.

A bővítés mindebben sajátos szerepet játszott és játszik ma is. Mindenekelőtt azért, mert ez volt az a végső ok, ami az esetek többségében tovább nem odázhatóvá tette a fenti kérdésekkel való szembenézést. Továbbá azért is, mert éppen a bővítés - tehát a taglétszám növekedése - miatt most még nehezebb lesz közös nevezőt találni (főként, mert bármilyen megoldás szükségszerűen csak drágább lehet az eddigiekhez képest). Senki sem gondolja komolyan, hogy újabb tagok felvétele tartósan elodázható volna. De abban még sokan reménykednek, hogy a dominókat talán olyan sorrendben is ki lehet rakni, ami még számukra a viszonylag legkedvezőbb végkimenetelt szavatolhatja. Az agrárreformok felülvizsgálatát, a támogatási politika új számítási szabályait, az EU-szintű és a nemzeti hatáskörök újraosztását, a nemzeti és európai parlamentek viszonyát, mindennek akár egy közös alkotmányszerű szövegben történő rögzítését, valamint 8-10 újabb tagállam felvételét és finanszírozását egyaránt a következő 2-4 évben kellene tudni megoldani. Ne csodálkozzunk, ha közben mindenki igyekszik ügyelni a csomagból számára fontos tételekre, és ott viszont érdeket érvényesít. Ha kell, bővítés ellenében, ha kell, szövetségesül használva azt.

Azt mutatja mindez, hogy amit EU-nak tekintünk, az mára már végképp egy mindent átszövő komplex vállalkozássá vált, amiben egyes elemek megbolygatása óhatatlanul minden másra is hatással van. S ami zajlik - s aminek pillanatnyi termékeként fogjuk majd kapni szombaton az újabb EU-csúcs nyilatkozatát Leakenben - az igazából "demokrácia (érdekek érvényesítése) nagyban". Nem egyének vagy pártok, hanem országok között. Gyakran egészen eltérő megfontolásokból kiindulva, de azonos játékszabályok mentén. Amiben a bővítés is fontos, de csak egy tétel. Része egy még nagyobb evolúciónak, ami még bárhova is vezethet.

Figyelmet érdemlő forgatókönyvet vázolt a múlt héten Romano Prodi az EU jövőjéről dönteni hivatott újabb reformkonferencia számára. Eszerint a folyamatot még a következő Európai Parlament megválasztása előtt be kellene fejezni, hogy a 2004-től munkába álló új képviselő-testület immár letisztult viszonyok mellett kezdhesse meg a munkát. Miért érdekes ez? Mert így megnőhet az esélye annak, hogy az unió további évtizedei szempontjából meghatározó reformdöntések meghozatalába a jelölt országok - döntéshozói jogkörrel - még nem szólhatnak bele. Fóris György-->