Dél-amerikai áruk Európában – így kerül a brazil hús az asztalunkra
A Mercosur-országokról, Argentínáról, Brazíliáról, Paraguayról és Uruguayról azt kell tudni, hogy együttesen közel 400 milliós a lakosságuk, legfőbb exporttermékük pedig az élelmiszer-alapanyag. A közel harminc éven át tartó kereskedelmi tárgyalások eddig a teljesen eltérő dél-amerikai élelmiszer-biztonsági és -termelési rendszer miatt feneklettek meg, azonban ezeket most már nem kifogásolta az Európai Bizottság. A brazil csirke és az argentin méz tehát még nagyobb mennyiségben érkezik majd Európába, a mostani cikkben pedig annak járunk utána, hogy milyen útvonalon és milyen formában jut el az európai fogyasztók asztalára.
Dél-amerikai árukra van szüksége Európának?
Egyértelmű tény, hogy az Európai Unióban egyre inkább növekszik az agrártermékek behozatala. Az állattenyésztéshez szükséges szója több mint 80 százaléka már most is Brazíliából és Argentínából származik, a kukorica importja pedig majdnem duplájára nőtt onnan a tavalyi esztendőben. Ezzel párhuzamosan a marhahús behozatala közel 40 százalékkal nőtt Dél-Amerikából az elmúlt egy évben, mindezt úgy, hogy a szállítmányokat még vámokkal terhelten kellett értékesíteni az európai piacokon. A Mercosurral kötött megállapodás hatálybalépésével ez a folyamat még inkább felgyorsul majd súlyos piaci és élelmiszer-biztonsági aggályokat okozva az európai gazdáknak és fogyasztóknak.
Az európai termékek visszaszorulása egyébként egyértelműen visszavezethető arra a kettős mércére, hogy az európai termelési előírásokat nem követelik meg az unión kívüli áruktól. A következő EU-s költségvetés tervezetét látva (több mint 20 százalékos elvonással az agrárbüdzséből) pedig egyértelműen folytatódik majd az európai és a hazai termékek visszaszorulása.
Hova érkeznek be a dél-amerikai áruk Európában?
A Mercosur-országok legfontosabb külkereskedelmi partnere eddig is Európa volt, több mint 42 milliárd euró értékben exportáltak az EU országaiba. Az exporttermékeik közül kiemelkedik a kávé, a szója, a kukorica és a tőkehús, melyből a legnagyobb mennyiség az északnyugat-európai kikötőkön keresztül érkezik be az EU-ba. Ezek közül kiemelkedik a rotterdami kikötő, amely nemcsak Európa, hanem a világ egyik legnagyobb és legfejlettebb tengeri logisztikai központja, valamint fontos szerepet játszik az antwerpeni és a hamburgi kikötő is. Ezek a kikötők elsősorban azért kulcsfontosságúak, mert hatalmas raktározási és újraelosztási kapacitással rendelkeznek, ráadásul közvetlen kapcsolatban állnak a Rajna vízi útjával, amelyen keresztül az áruk tovább haladhatnak a kontinens belseje felé. Meg kell még említeni az Atlanti-óceán partján fekvő kikötőket is – Le Havre (Franciaország) vagy Valencia (Spanyolország) – melyek földrajzilag közelebb helyezkednek el Dél-Amerikához, így a romlandó áruk esetében gyorsabb tengeri szállítást tesznek lehetővé. Az ilyen termékek (marha- vagy baromfihús) szállítása szigorú hűtőláncot igényel, és minden időveszteség minőségromláshoz vezethet.
Mi lesz az ide beszállított áruk sorsa?
Az Európai Bizottság tájékoztatása szerint az importáruknak csupán az 1-2 százalékát tudják ellenőrizni az EU-ba történő beérkezésükkor. A tapasztalat pedig az, hogy maguk a kikötők sem érdekeltek a szigorú ellenőrzésben, hiszen a szállítás lelassulásával éppen a saját bevételeiket csökkentenék, ráadásul öldöklő verseny folyik az importőrökért az egyes kikötők között is. Ezek a belépési pontok egyben logisztikai központokként is működnek, melynek egyik kulcsfunkciója az úgynevezett cross-docking, amikor az áru gyakorlatilag raktározás nélkül, rövid időn belül új szállítóeszközre kerül, és már indul is tovább a következő célállomás felé.
Az importált termékek jelentős része az élelmiszeriparba jut javarészt fagyasztott formában, ahol további feldolgozáson megy keresztül (nem árt tudni, hogy az uniós szabályok alapján a feldolgozott élelmiszereken nem az alapanyag származási országát tüntetik fel, hanem a feldolgozás helyét).
Az élelmiszeriparon kívül jelentős mennyiséget szív még fel a HoReCa-szektor, a kukorica és a szója esetében pedig a takarmányipar.
Ne gondoljuk, hogy Magyarország védett lenne a dél-amerikai importtól
Az utóbbi években egyre nagyobb jelentőségre tettek szert az Adriai-tenger kikötői, különösen a koperi, a trieszti és a rijekai. A kávé például gyakran érkezik a trieszti kikötőn keresztül, amely az olasz kávéipar egyik központja. Innen nemcsak Olaszországba, hanem Közép-Európába is jelentős mennyiségű áru jut el. A Duna emellett kapcsolatot teremt az északnyugat-európai kikötők és Közép-Európa között is a Rajna–Majna–Duna-csatornán keresztül, amely egy komplex vízi hálózat része. Hazánkba alapanyagként főként szója és gabona jut el, de érdemes még kiemelni a mézet is: az EU–Mercosur-megállapodás alapján 45 ezer tonnás vámmentes kvótát nyújtanak a dél-amerikai országoknak, közel kétszer akkora mennyiséget, mint a teljes magyar éves termelés.
