Sokszor Venetóhoz sorolják az Olaszország északkeleti csücskében meghúzódó Friuli-Venezia Giulia tartományt. Az előbbi a leggazdagabb olasz területek egyike, az utóbbi a legkisebb tartomány. Friuli elsősorban Triesztről ismert, a Monarchia egykori negyedik legnagyobb városa – amíg az osztrákok benn tartották a renitens várost a császári rendszerben –, egykoron nagyobb volt a postaforgalma, mint Budapesté. Ezeken a hasábokon is volt már szó Triesztről, ám Friuli nem csak ebből a városból áll. Isztria felső bejárata is egyben, hegyvidéke páratlan látványt nyújt, hiszen a szív alakú, főleg Horvátországhoz tartozó félsziget úgy alakult ki, hogy a környező hegyek belecsúsztak a tengerbe. Partszakasza hirtelen mélyül, hagyományos, homokos vagy sekély strandja nincs.
A múlt század elején Friuli egyes részeinek hovatartozása is kérdéses volt. Így a környező nemzetállamok népeinek ételkészítési szokásai alapvetően határozták meg a terület sajátos konyháját. A szlovének és az olaszok adták az alapokat, mindezt a Monarchia osztrák gasztronómiája fűszerezte, Friulinak mindenből jutott egy kicsi. Ezen a területen sem az északra jellemző rizottót, sem a dél felé haladva domináló pastát nem erőltetik, jóllehet mindegyiket képesek tökéletesen elkészíteni. Friuliban egy étkezés szinte elképzelhetetlen a híres San Daniela sonka nélkül. Az előételek között szereplő prosciutto crudo di San Daniele állítólag világhírű – legalábbis ezt állítják maguk a friuliaiak. De az igazság az, hogy a világhír közel sem olyan erős, mint a pármai sonkánál. Természetesen kiváló a minősége. Míg a pármai sonkát általában sárgadinnyével kínálják, Friuliban a saját sonkájukat gyakran fügével.
Kifejezetten érdekes ínyencség a pitina névre keresztelt, különlegesen finom szalámi. Korábban szigorúan csak vadhúsból készítették, ma a szarvas és a kecske mellett már disznóhúsból is csinálják. Sajtból is van jellegzetes a régióban, mint például a montasio vagy a caciotta és persze a frico (frico croccante – ropogós vagy frico morbido – lágy.) A sajtokat összekeverik, és olívaolajban ropogósra sütik. Előételként és főételként is kínálják. Az elkészítésük kifejezetten érdekes, Olaszországban nem szoktak bő olajban sütögetni, Friuliban viszont igen. Még lángoshoz hasonló tésztájuk is van, amelyet hasonlóan sütnek ki, mint itthon, csak nem húzzák szét. Ez már jellemzően a Monarchia hatása. Ahogy az is, hogy meglehetősen sok levessel találkozni ebben a régióban, ahhoz képest, hogy Olaszország más területein a minestronén és a sajtlevesen kívül szinte semmi mást nem találni. Természetesen itt is van minestrone, speciálisan babbal készítve, és a régió jellegzetes fogásai közé tartozik a brodeto a la triestina halleves. A jota különleges zöldségleves, a la paparot pedig spenótleves. A szlovén hatás miatt errefelé nagy kedvencnek számít az apró hal olajban sütve, amellyel Horvátországban is sokfelé találkozhatunk. Figyelemre méltó, hogy a tenger gyümölcseit errefelé nagyon naturálisan készítik el. Nem fullasztják bele az alapanyagokat paradicsomlébe vagy túl sok olajba. Ráadásul a köretekkel sem igen vacakolnak, amihez lehet, polentát esznek a legkülönbözőbben elkészítve, ám például a natúr sült halakhoz szinte semmit, legfeljebb kenyeret. Amit érdemes még kiemelni, az Gorizia városa. Itt jellemzően árpagyöngyből és babból készült levest esznek, és fogyasztják a teljesen hagyományos, nálunk is ismert gulyáslevest. Friulinak ez a része áll a legközelebb a magyar konyhához, hiszen például aszalt szilvával töltik a gnocchit, ami erősen emlékeztet a szilvásgombócra.
A környék érdekességei
Friuli az Adria északi részén Lignanóig terjed, a szomszédos, magyarok által is jól ismert Bibione már Venetóhoz tartozik. A deltavidéken kialakult strandváros közelében, Caorléban nagy tiszteletben tartják Ernest Hemingwayt, aki egy rövid ideig arrafelé pihent. Meglepő módon, bár alig pár kilométer választja el Lignanót Bibionétól, egészen más a gasztroélmény, vagyis Olaszországban nagyon is tartják magukat az egyes régiókra és tájegységekre jellemző ételkészítési szokások. | VG
