Az elmúlt évek részvénypiaci ralijával párhuzamosan gyorsult fel az amerikai S&P 500-ban szereplő vállalatok részvény-visszavásárlási trendje. Míg 2013 és 2017 között összesen 2,9 ezermilliárd dollár értékben történtek vételek, 2018-ban a történelem során először ezermilliárd dollár feletti volt a tranzakciók értéke. Idén április végéig már 272 milliárd dollár értékű share buybacket jelentettek be, tehát új rekordra számíthatunk. A különbség a korábbi évekhez képest az, hogy a kifulladó IT-szektortól átvették a stafétabotot az energia és az ipari termékek előállítói, megduplázva korábbi részvételüket.
A top 5 szektorból érkezik a vételek 82 százaléka, de nem feltétlenül a nagy visszavásárlók teljesítenek a legjobban. Kivétel az IT-szektor, ahol tavaly 369 milliárd dollár értékű volt a költés, és az S&P 500 szektorainak teljesítményét is vezette 22,5 százalékkal. Másrészt a pénzügyi szektor, amely a teljes elköltött összeg 20 százalékáért felelt, a harmadik legrosszabb teljesítményt mutatta az indexen belül. Az is tanulságos, hogy nem kellett feltétlenül erre a célra költeni a pénzt a piaci árfolyam emelkedéséhez: az ingatlanszektor részvényvisszavételei a teljes összeg 1 százalékát is alig érik el, mégis 19,5 százalékos teljesítményt nyújtottak tavaly.
Talán első hallásra nem teljesen érthető, hogy a Fortuna Advisors miért számolja ki évről évre a vállalatok hatékonysági mutatóit az elmúlt öt évre visszatekintve, az általa összeállított ROI indexet használva. Ez az indikátor azt mutatja meg, hogy egy adott vállalat részvényei hogyan teljesítettek a sajátrészvény-vásárlások után. A nyertes ebben a versenyben már a harmadik évben az Nvidia 70,4 százalékos ROI-mutatóval, miközben a medián tavaly alig haladta meg a 8 százalékos megtérülést. Az alacsony ROI azt jelenti, hogy a vállalatok a csúcson vásároltak a saját papírjaikból, tehát a Fortuna értelmezése szerint túl sokat fizettek.
A Fortuna kutatásai szerint az elmúlt öt évben a vizsgálatba bekerült 363 buybackkel élő indextag 62 százaléka jobban járt volna, ha az adott évre arányosan elosztja a részvényvásárlási tervét és nem próbál időzíteni az elég nagy ugrásokat mutató piacon. A vizsgálatba tartozó vállalatok öt év alatt 153 milliárd dollárt takaríthattak volna meg, ha nem igyekeznek kiszámítani a részvénymozgásokat.
Az év elején Bernie Sanders és Chuck Schumer szenátor bejelentette, hogy szabályozási javaslatokat kíván végigvinni az amerikai törvényhozáson. Csak azok a vállalatok indíthatnának vissszavásárlási programokat, amelyek legalább 15 dolláros minimálbért fizetnek és bizonyos egészségbiztosítási követelményeknek is eleget tesznek, például fizetett betegszabadságot biztosítanak a dolgozóknak.
A törvénytervezet The New York Timesban megjelent nem hivatalos indoklása szerint a vállalati igazgatótanácsok nagy részben a részvényesek nyereségére fókuszálnak, a munkások és a vállalatok hosszú távú érdekei háttérbe szorulnak. Erre a befektetési szakemberek éles kritikával felelnek, szerintük ha nem térül meg egy beruházás, akkor nem szabad megvalósítani. Jobb, ha a vállalat kifizeti a „felesleges” készpénzt a részvényeseknek. Azt is hozzátették: egyáltalán nem garantált, hogy a buybackprogramok korlátozása után a vállalatok úgy költenék el a feleslegessé váló pénzt, ahogyan azt a törvényhozók szeretnék. Még a részvényesek is megkérdőjelezik, hogy a pénz így visszajut-e hozzájuk, vagy csak a virtuális árfolyam-növekedést élvezhetik, szemben az azonnal a számlára kerülő osztalékkal. Érdemes azonban a hitelállomány növekedésére is figyelni, hiszen ha kölcsönpénzből finanszírozza valaki a visszavételt, az vörös posztó lehet a befektetők szemében. Sok esetben a számtani jelentőségű árfolyam-emelkedés után évek kellenek, hogy a vállalat valóban csökkentse a részvényszámot.
Elemzők szerint a részvény-visszavásárlás hosszabb távon egy súlyos probléma jelenbeli megjelenési formája. A technológiai fejlődésnek megfelelően folyamatosan csökken a klasszikus értelemben vett tőkeigény, legalábbis az alkatrészek, gyártósorok és más felszerelések tekintetében. Ennél fejlettebb technológiába fektetni sokszorosan kockázatos, ezért sok vállalat nem is engedheti meg magának, vagy a vezetőség nem szeretne sokat kockáztatni. Így a klasszikus ügynök–megbízó probléma feloldásaként a buyback marad a kézenfekvő megoldás. Az, hogy annak árfolyam-feltornázó hatása hosszabb távon káros lehet a vállalatnak, a menedzsmentet kevéssé érdekelheti.
