Svájcba kerül a Gurlitt-hagyaték

A Gurlitt-hagyatékot szakértői bizottság vizsgálta át restitucíós szempontok alapján, hiszen a klasszikus modern festészet legnagyobbjaitól származó műveket a nácik egykori zsidó tulajdonosaiktól kobozták el, illetve elfajzott műveknek nyilvánítva múzeumi gyűjteményekből emelték ki. A német hatóságok többször nyilatkozták az ügy kapcsán, hogy mindent megtesznek az eredeti tulajdonosok felkutatására, a kulturális miniszter, Monika Grütters, pedig a berni múzeum bejelentésével egyidőben újságíróknak kijelentette, hogy amilyen gyorsan csak lehetséges visszaadnak három kiemelkedő festményt – Max Liebermann, Henri Matisse és Carl Spitzweg képeit.

A nácik által elkobzott vagy kizsarolt festményeket kereső bizottság sem oszlott fel, és ezután a berni múzeum felé is be lehet nyújtani kártérítési vagy restitúciós igényeket, a Gurlitt hagyatékra vonatkozóan, külön osztályt állítnak fel erre. A múzeum vezetése igéretett tett rá, hogy minden lopott műtárgyat visszaszolgáltatnak eredeti tulajdonosának, illetve a múzeumoktól elkobzott képek esetében előnyt élveznek majd a műtárgykölcsönzési igényekkel fellépő eredeti intézmények.

Az ügy épp egy évvel ezelőtt, tavaly novemberben robban ki, ekkor szerzett tudomást a nyilvánosság arról, hogy Cornelius Gurlitt müncheni lakásában közel 1300 műtárgyra bukkantak, amikor 2011-ben házkutatást tartottak. További vizsgálat eredményeként Gurlitt salzburgi házából is előkerült még hatvan festmény.

A gyűjtemény megtalálásától kezdve élénken foglalkoztatja a német, és a nemzetközi sajtót, heves társadalmi és erkölcsi vitákat váltva ki. A kollekció értéke gyakorlatilag felbecsülhetetlen, tele a művészettörténet csúcsdarabjaival, és – ebben az esetben nem üres szlogen – múzeumi főművekkel. Még a többedik házkutatáson is Degas- és Rodin-szobort találtak a lakásban elrejtve, sőt a kórházból, ahol Gurlitt-et halála előtt ápolták, is előkerült egy festmény, méghozzá nem is akármilyen. Claude Monet tengerparti tájképét állítólag az ágya mellett a kézitáskájában tartotta, de nincs információ sem arról, hogy mi volt vele a szándéka (paraszolvenciának szánta?) sem arról, hogy végül kitől szereztek róla tudomást.

Gurlitt 2014 tavaszán elhunyt, de végrendeletével, amelyben nem német, hanem svájci múzeumra hagyta a restitúcióban nem érintett képeket, csak olajat öntött a tűzre. Míg a berni Kunstmuseum (kihasználva a válaszadásig törvényileg rendelkezésre álló időt), jogászokkal tanácskozott, zsidó szervezetek igyekeztek nyomás alá helyezni, hogy ne fogadja el a hagyatékot. Ronald Lauder, a Zsidó Világkongresszus elnöke a hagyaték határozottan kérte a visszautasítást a múzeum részéről, mások, mint Alfred Weidinger, a bécsi Belvedere igazgatóhelyettese az elfogadás mellett érveltek, kiegészítve azzal a javaslattal, hogy árverezzék el a festményeket, és a bevételt a holokauszt áldozatait segítő zsidó intézmények javára utalják tovább.

Sabine Rudolph, restítúciós ügyekre szakosodott ügyvéd, aki a dresdai műgyűjtő Fritz Salo Glaser, leszármazottait képviseli, kifejezetten tragikusnak gondolja, hogy Gurlitt halálakor ennyi még a nyitott kérdés. Őt látszik igazolni az újabb fordulat: felbukkant egy unokatestvér és megtámadta a végrendeletet. Ute Werner, Cornelius Gurlitt 83 éves unokatestvére úgy véli, rokona már nem volt beszámítható állapotban a végrendelet készítésekor, ezért benyújtotta igényét a képekre. A per érdekesnek ígérkezik, kimenetele ismét átrajzolja a műtárgyegyüttes eddig is kalandos sorsát.

Elrejtették a megsemmisültnek hitt műveket

Hildebrand Gurlitt-ot a nácik bocsájtották el múzeumigazgatói állásából, ám később őt bízták meg a zsidó műkereskedőktől és gyűjtőktől lefoglalt képek és az elfajzott művészetnek bélyegzett, múzeumokból kiemelt műalkotások külföldi értékesítésével. Gurlitt a háború után azt vallotta, hogy az elfajzott kiállítás festényeit nyilvánosan elégették, az el nem adott képek pedig Drezda bombázásakor semmisültek meg. Később özvegye is mindig ezt mondta, mígnem fia lakásából előkerült jónéhány műtárgy.