A politikai, erkölcsi tartás lehet a kiút
Tiszteletre méltó a törekvés a közpénzek elosztásának nagyobb nyilvánosságára, illetve az állami tulajdonnal gazdálkodók felelősségének növelésére. Régi igény ez, különösen az állam vagyonkezelői magatartásának kellő megregulázása. Nélkülözhetetlen a korrupció visszaszorítására irányuló hatékonyabb gazdasági jogi szabályozás, amit Magyarországnak - figyelemmel az uniós követelményekre - egyébként is meg kell tennie. Mindazonáltal a jog csak eszközrendszer, s nagy kérdés, hogy a leendő szabályok valóban a remélt módon érvényesülnek-e.
A politológus szerint a rendszerváltás óta egyre súlyosbodó folyamatnak vagyunk részesei. Kezdetben, az 1989-1995 közötti időszakban a korrupció még egyedi jelleggel terjedt, bár kétségkívül meghökkentően nagy ügyekkel, botrányokkal. Ám akkoriban még világos, megfogható, behatárolható volt, hogy a visszaélés milyen területeket fertőz, kiket érint. Leginkább a jövedékek területén összpontosult. Emlékezetesen az olaj "olajozta" a gazdaságot, egészen 1995 áprilisáig, amikor a Bokros-csomaggal véget ért a háztartási tüzelőolaj külön árszabályozása. Úgynevezett áfautaztatások, számlacsalások sora és jó néhány privatizációs ügy, valamint a bank- és adóskonszolidáció borzolta a kedélyeket. De az arcpirító ügyek még nem hálózati formában jelentek meg, elmosódottnak, képlékenynek látszott a klientúra. Lengyel László megfogalmazásában ez az időszak nem volt egyéb, mint a nagy akciók kora.
Veszélyesebbé váltak a viszonyok Horn-kormány alatt, 1995- 1998 között, a patrónus-kliens kapcsolatok kialakulásával. A politológus úgy ítéli meg: ettől kezdve rendszerszerű a korrupció, pontosan érzékelhető, hogy miként működik. A fideszesek által elszivárgásnak nevezett jelenségnek már az volt a lényege, hogy minden közforintból valamennyit át kell adni korrupciós célokra - mondja Lengyel László. A "jutalmazás" immár nemcsak egyedi ügyletekre jellemző, hanem szinte mindenütt bekerült a számításba, hogy egy-egy köztisztviselőnek vagy politikusnak mit kell fizetni a tervezett üzlet sikere végett. A visszaélések zöme az időközben csődbe zuhant, felszámolás sorsára jutott hazai cégek megszerzésével, az úgynevezett másodlagos privatizációval függött össze. Megjelentek a közbeszerzési ügyek is: egyáltalán nem volt mindegy, mire és hogyan írnak ki pályázatokat. Mindez - szemlélteti Lengyel László - egy tapintható rákos daganat volt, de még áttétek nélkül.
Az új klientarista korrupciós hálózat 1998-2002 között jött létre azzal, hogy immár legalizálták a kettős költségvetést. Amikor a központi büdzsén kívül helyezik el a közpénzek jelentős részét, úgy, hogy azok ne legyenek ellenőrizhetőek a parlament és a számvevőszék által, amikor legálisan kikerülnek a költségvetésből az autópálya-építések, a nagy állami fejlesztések, akkor már a törvényhozás is cinkos. Ha úgy szentesít törvényt, hogy eleve lehetetlenné teszi a közpénzek ellenőrzését, akkor az nem elszivárogtatás, hanem nyílt csatorna, ahol úgy mehet ki pénz, hogy útját nem láthatja a parlament sem, hiába is állít föl vizsgálóbizottságot. Az Állami Számvevőszék sem tudja ellenőrizni, és bár gyanús az ügylet, nem lehet rajtakapni senkit. A kettős költségvetés rendszere azt jelenti: ráébredt az állam, hogy nem érdemes egyedi kis helyzeteket kialakítani, ha egyszer nyíltan táplálhatja saját klientúráját, és ebbéli tevékenységét elnevezheti gazdasági patriotizmusnak. Ez új helyzet, mondja Lengyel László, amellyel egyébként átléptünk az összefonódások több száz millió vagy egy-két milliárd forintos tartományából a visszaélések tíz-, húsz-, százmilliárdos területére.
Bár az úgynevezett ellenőrző szervezetek 1995-ig is érintettek voltak nemegyszer törvénytelen ügyekben, de pusztán némely alkalmazottjuk által. Utóbb azonban egész szervezetek váltak a korrupció végrehajtójává. Nagy baj, ha világossá válik, hogy a főnök és az egész hierarchia nem szakmai szempontok alapján fogja megőrizni pozícióját, hanem politikai lojalitásától függően, hiszen akkor az apparátus azt vizsgálja, amire utasítják, és azt nem, amire burkoltan vagy nyíltan figyelmeztetik. Ettől a pillanattól kezdve a közérdek szolgálata helyett maga a szervezet is a korrupció részese. Következménye, hogy az egyszerű tisztviselőt nem kell már személyesen úgymond megkörnyékezni, mert gondolkodása - önkéntelenül is - a szervezet által determinált.
Lengyel László ma Magyarországon mindennek a folytatását tapasztalja. Utal arra, hogy nem szűnt meg a kettős költségvetés. Úgy véli: nem véletlen, hogy éppen az autópályák és a nagy állami beruházások kérdése máig nem került az ellenőrzésre hivatottak napirendjére. Hiányolja, hogy nem vizsgálja például senki a privatizációs társaság elmúlt négyévi vagyonkezelői magatartását, felelősségét. A politikai botrányok nem vezetnek az érintettek erkölcsi elítéléséhez, eltávolításához a politikából. Meglátása szerint a magyar politikai osztály - ellentétben a nyugat-európaival - inkább belenyugszik abba, hogy az összefonódókkal egy lapon említsék, hiszen nem éri semmiféle hátrány emiatt. Nem azzal védekezik, hogy kivesse magából a bűnösöket, jóllehet enélkül óhatatlanul tekintélyét veszti. Magatartásával a társadalomban kiváltja ugyan a dühöt, de elfogadtatja azt a szemléletet: ha ők csinálják, miért ne csinálnám én is? Valódi veszedelem, mondja a politológus, a korrupció zsaroló formája, amikor a politikai vagy a gazdasági élet szereplője nem lehet biztos abban, hogy a hatalom nem kezdi ki, nem lehetetleníti el.
Kérdés, hogy meddig tarthat, a társadalom milyen mélységéig terjedhet a folyamat. Lengyel László szerint mindaddig, amíg az érintettek a saját soraikból fel nem állítanak valakit. Azt mondja: a korrupció visszaszorítására irányuló jogi erőfeszítések, köztük elsősorban a kettős költségvetés kiiktatása, a közpénzek útjának szigorú ellenőrzése, a nyilvánosság, a jövőben mindenképpen eredménnyel járhat. Kedvező hatású lehet az uniós csatlakozás, természetesen csak akkor, ha például a támogatásokat nem ügyeskedéssel, hanem az egyébként igen bürokratikus szabályok betartásával igyekszünk elnyerni.
