Itthonról a nemzetközi gerincgyógyászatba
A gerincbetegek száma az elmúlt évtizedben világviszonylatban is gyorsan növekedett, a gerincbetegségek ellátási költségei az egészségügyi kiadások egyre nagyobb részét reprezentálják. E
jelenség kettős okra vezethető vissza: egyfelől a népesség elöregedése (a degeneratív és az oszteoporotikus betegek számának növekedésével), másfelől a szakmai fejlődés (gyógyszerek, új diagnosztikai módszerek és eljárások a sérültellátásban, a daganatsebészetben stb.) által nyújtott, korábban nem ismert műtéti javallatok megjelenése drámai módon változtatta meg a betegek életkilátásait vagy életminőségét.
Ha összehasonlítjuk például a gerincbetegségek műtéti ellátásának biztosítói finanszírozását a magyar és a német közellátásban, illetve az Amerikai Egyesült Államok (keleti parti) alacsonyabb térítési kategóriáiban, a kapott összegek aránya nagyjából tükrözi az említett országok egészségügyi kiadásainak arányait is. Megvizsgálva a műtétek során alkalmazott egyszer használatos anyagok vagy implantátumok beszerzési árát, tényként megállapítható, hogy a nemzetközi egészségpiac közel hasonló áron kínálja e termékeket mindhárom vizsgált régióban. Adódik a felismerés, hogy a szakmai optimumként ajánlott egészségügyi segédanyagok teljes spektruma alacsonyabb finanszírozás mellett nem elérhető. Ha egyáltalán érdemes ezt az összehasonlítást elvégezni, óhatatlan, hogy továbblépve ne kezdjük vizsgálgatni a személyi költségek arányait, s ne csodálkozzunk rá az amerikai gerincsebészek által elszámolt műtéti díjak mértékére.
"Tetszett volna disszidálni" - pirított rám egy "nagyember" egy tanácskozáson 1992-ben (mikor az egészségügyi személyzet akkor áldatlan fizetési viszonyainak lépcsőzetes rendezésére munkatársaimmal javaslatot dolgoztunk ki), értésemre adva, hogy e téren nem sok jóra számíthatunk. Nem disszidáltunk (sokadmagammal), viszont hazai alapokról (szintén sokadmagammal) jutottunk el oda, hogy jelen vagyunk a nemzetközi munkamegosztásban, s a közfinanszírozott hazai egészségügyben betöltött szerepünk mellett végzünk műtéteket külföldi biztosítottakon idehaza és külföldön egyaránt.
Magától értetődő, hogyha nem külföldre megyünk operálni, hanem itthon fogadjuk a hozzánk referált külföldi beteget, nemcsak a sebészi díjhoz jutunk hozzá, de anyaintézetünk is jól járhat a beteg finanszírozási hátterének korrekt kihasználásával. Erre akkor van mód, ha nemcsak az orvosi szaktudás tekintetében felelünk meg a műtétet finanszírozó biztosító igényeinek, hanem az ellátás egyéb körülményeiben (például a bevezetőben említett segédanyagok biztosításában, nemzetközi színvonalú műtőkörülményekben stb.) is.
Hazai anyaintézeteinknek ez a bevétel nagyon kell (felsőbb döntéshozók biztatnak az "additív források" kihasználására), s bíznak benne, hogy az európai csatlakozás után nagyobb számban érkeznek hozzánk külföldi betegek. (A magánbiztosítottak mellett talán még a "csak" közfinanszírozásukat ide hozók száma is növekedhet.) Itt viszont meg kell állnunk, mert kérdések merülnek fel. Mi lesz a magyar közfinanszírozottakkal? Vajon nem előlük veszik el az ágyat, a műtőkapacitást, a nemzetközi színvonalú szakember-kapacitást a "fizetős" külföldi betegek?
Mostanság számomra úgy tűnik, nem igazán. Ezek a betegek ugyanis egy morális-etikai téren sok gonddal küzdő közegbe érkeznek.
Vessünk egy pillantást a gerincsebészetre és a hazai finanszírozás mechanizmusára. Mintegy két évtizede kezdődött a gerincsebészet nagy ívű fejlődése és önálló szakmává válásának folyamata. A szakmai önállósodást indokolja a hosszú képzési idő (a gerincműtéteket fő profilként végző szakember számára az általános és mellkassebészeti ismeretek mellett az ortopédiai és az idegsebészeti műtéti technikák jelentik az alapképzettséget, a nem műtéti kezelésekben való tájékozottság pedig elengedhetetlen).
A szakmai ismeretek rohamos bővüléséből adódóan nem nélkülözhető a folyamatos továbbképzés, a saját tevékenység tudományos igényű, kritikus vizsgálata, valamint a mindennapi élő kapcsolat a nemzetközi szakmai környezettel. E tényezők hatására alakultak ki napjainkra azok a gerincsebészeti műhelyek, amik egy-egy régió ellátását dominálják, illetve a szakmai innováció letéteményesei.
A magyar gerincsebészek hamar szembekerültek a modern műtétek implantátumigényének finanszírozási problémáival. Az ellátásban érintett három szakterület (ortopédiai, baleseti és idegsebészet) képviselői a kilencvenes évek közepe óta (nem minden vita nélkül) fokozatosan alakították ki azt a konszenzust, ami az OEP számára e terület átlátható (ún. eseti) finanszírozását lehetővé tette.
A szakma és az OEP közt évente több alkalommal megtartott egyeztetések alapvetően jó irányban tartják az adott év közfinanszírozási forrásainak szakma- és intézményközi felosztását. Azonban a mindkét fél által jónak és konstruktívnak tartott viszony ellenére is (természetesen) állandó vita tárgya az OEP költségvetésében rendelkezésre álló pénzösszeg nagysága, amely nyilvánvalóan egyre kevésbé felel meg az első bekezdésben jelzett (növekvő) népegészségügyi szükségletnek. Az intézeti ellátás során a sürgősségi állapotok prioritással bírnak, így a pénzügyi keretek szűkössége a krónikus betegségek miatt tervezett (tehát halasztható) műtétekre szoruló betegeket várakozásra kényszeríti. A modern implantológia termékei pedig a jelen finanszírozási keretszámokkal egyre kevésbé elérhetők.
Ugyanakkor az intézeti kapacitások (például a Gerincgyógyászati Nemzeti Központban) a jelenlegi keretek által meghatározottnál nagyobb számú műtét elvégzését teszik lehetővé. Ha a magyar közfinanszírozott beteget a keretösszeg nem engedi a műtőbe, ne csodálkozzunk azon, ha anyaintézetünk készséggel kínálná jövőre ezt a kapacitást a külföldi betegek ellátásra. De ki és hogyan fogja kommunikálni ezt a magyar közbiztosítottaknak? Ha egy külföldi megveheti a szabad kapacitást, mi legyen az extra finanszírozási lehetőségekkel rendelkező magyar taj-kártyással? Megveheti ő is a szabad kapacitást, kikerülheti a műtétre várakozás jelenlegi mechanizmusait?
Ezekkel a kérdésekkel a gyakorlatban nap mint nap szembesülünk. Orvosként gyakran nem tudunk választ adni, a sokat emlegetett "szükségletek és igények" az ambulanciánkon vizsgált minden egyes beteg képében megjelennek. Sokakkal együtt magam sem vállalkozom arra, hogy közfinanszírozott beteggel gazdasági tárgyalásokat folytassak, ez ma idehaza számomra legfeljebb magánintézetben elfogadható. Ismerve a betegeket foglalkoztató problémákat, attól tartok, hogy átalakuló egészségügyünk legfeljebb a szükségleteket tudja majd kezelni, de az igényeket valószínűleg nehezen. A kiegészítő egészségbiztosítások intézményesülése nélkül ez a folyamat időben biztosan elhúzódik, ha egyáltalán megoldható.
E feszültségek kezelését a magam gyakorlatában elfogadható módon csak a köz- és a magánfinanszírozott ellátás teljes fizikai és intézményi elválasztásával látom megoldhatónak. E megközelítés gazdaságilag természetesen irracionális (új intézmény létrehozása a meglevő kapacitás észszerű kihasználása helyett), és közfinanszírozásból élő anyaintézetünket fosztja meg alternatív forrásoktól. Mégis egyszerűbbé és morálisan vállalhatóbbá teszi azt a szerepet, amit a mai egészségügyi ellátórendszer az orvosra e tekintetben kiró.
Az európai csatlakozás nyertesei a hazai egészségügyi szereplők közül azok lesznek, akik a nemzetközi egészségpiacon eladható szakértelemmel rendelkeznek. E szakértelem már ma is bevételi többletet jelent egyes hazai intézményeknek, s ez a közfinanszírozott betegellátás színvonalának emelésére fordítható. Ha nem akarjuk azt, hogy ezek a források a közfinanszírozott ellátórendszert elkerüljék, célszerű lenne idejében elfogadható jogi és finanszírozói választ adni a fentebb részletezett kérdésekre.
