Mobil szobrok anyagai a hulladéktelepről
Képzőművészet kapcsán ritkán esik szó a művek és kiállítások pénzügyi hátteréről. Pedig olykor súlyos anyagköltségről van szó, s a múzeumok látogatóiban valószínűleg felötlik a kérdés: vajon a művészek miként tehetnek szert arra a jövedelemre, mely festményeik, szobraik létrehozásához szükséges? Ezért kerestünk meg három művészt, pályakezdőt és neves alkotót egyaránt.
Haraszty István szobrász a kortárs képzőművészet egyik kiemelkedő egyénisége. Autodidakta szobrász, lakatosnak tanult, pályája 1960-ban indult, a magyar avantgárd "nagy generációjához" tartozik. Azon kortárs művészek egyike, aki el tud adni alkotásokat, így műveit a saját pénzéből készíti. Mint lapunknak elmesélte: mobil szobraihoz a részeket jórészt ma is saját maga állítja elő, csak a nagyobbakat gyártatja másokkal.
"Az egyik gyűjtőmnek van egy gyára, ahol elkészítik a szobraim nagyobb alkatrészeit. Ha ő vásárol tőlem, akkor ledolgozza a mű árát" - mesélte el lapunknak Haraszty István, aki ötletes, gondosan kitalált és kimunkált, játékos mobil szobrokat készít. Drága bronz-, vörös- és sárgaréz, valamint ólomrészekből. "Van olyan gyűjtőm, akitől anyagot kapok cserébe. Egy ,MÉH-es' ismerősöm meg összegyűjti nekem a leadott bronzot. De ha az ember rendesen vesz 200 ezer forintért egy nagy darab bronzot, abból sok a hulladék, esetleg elrontom, így egy kész szobornál 15 százalék a hasznos anyag. Vettem egy 130 kilogrammos tömböt 400 ezer forintért egy hulladéktelepen, az egyik bedolgozóm elszállította, szétszabdalta, majd 57 kilogramm volt, amikor megkaptam a darabokat. Lesz belőlük egy-két szobor, remélem..."
Gerhes Gábor festőművész a középnemzedék tagja, az Óbudai Képzőművészeti Szakközépiskolában alkalmazott grafikát tanít. Művei megtalálhatók állami gyűjteményben és privát kereskedelmi galériákban. Átélte a piaci szemlélet megjelenését, azt, amikor magángalériák nyíltak azzal a céllal, hogy menedzseljék a kortárs művészeket. A klasszikus festészeti és szobrászati műfajok mellett megjelentek a video- és számítógépes művek, amelyeknél az előállítási költségek rendkívül magasak. A megfelelő technikai apparátus, a számítógépes programok megvásárlása, az esetleg külső kivitelezőkkel végeztetett munkafázisok a mű elkészüléséhez elengedhetetlenek. A hagyományos műfajok esetében az anyagköltség és a műterem fenntartása szintén számottevő összeg, a kiadásokat a művészek általában saját forrásból fedezik, szerencsés esetben sikerül tudományos intézetek, művészeti szervezetek, műhelyek támogatását megszerezniük.
Szalai Katalin fiatal festőművész, állított már ki egy budapesti magángalériában és állami múzeumban is. Kétéves pályafutása alatt két képet adott el, sok pályatársához hasonlóan alkalmi munkákból élt. Jelenleg alkalmazásban áll, napi nyolcórás munkaidőben dolgozik, s ez jelentősen leköti az idejét és energiáját. Festményei anyagszükségletét, valamint a képkeretezés tetemes költségeit magának kell finanszíroznia. Lapunknak elmondta, hogy a pályázatok általában egyszeri alkotói, kiállítási, szociális támogatások, így nem jelentenek hosszú távú megoldást, ami a kiegyensúlyozott körülmények között való alkotást segítené. Ismeretségi körében alig akad, aki értékesíteni tudja a műveit.
Szalai Katalin vidéki művészeti főiskolán tanult, ami tapasztalatai szerint nagy hátrányt jelent, mert a művészeti élet Budapesten összpontosul. Aki itt tanul, könnyebben kerül kapcsolatba galériásokkal és művészettörténészekkel, így kialakíthatja azt a kapcsolati tőkét, amely pályája megalapozásához szükséges. Az érvényesülés másik nagy kérdése a külföldi kiállításokon, vásárokon való bemutatkozás, ami jelentősen emeli az alkotó ázsióját. A külföldi intézmények a kiállításokon való részvételért a művésznek honoráriumot fizetnek, s ez a kelet-közép-európai gyakorlatban szinte példa nélkül áll. Ha egy külföldi galéria fölfedez egy alkotót, ez komoly előrelépést jelent: bevezetik őt a műkincspiacra, és anyagi támogatást biztosítanak az újabb művek elkészítéséhez. Sajnos azonban ezen galériák még nem ismerik a magyar fiatalokat. Pedig a nemzetközi elismerés a kortárs művészet hazai megítélését is kedvezően befolyásolhatná.
A nyugati országok műkincspiacán meghatározó a múzeumok és kiállítóhelyek értékítélete. Ha egy művésznek kiállítást rendez valamelyik rangos intézmény, biztosra vehető, hogy a piacon megemelkedik műveinek az ára. Így a művészettörténész és a magángaléria vezetője párhuzamosan egyengeti a művész pályáját. Magyarországon viszont ennek hiányában nem csoda, hogy a kortárs művek piaci megítélése bizonytalan, ezért fontos lenne, ha az intézmények széles publicitású tárlatok keretében a kvalitásos művekre irányítanák a figyelmet. (EE-ÜK)
