Csontváry megítélésében sokáig harcolt egymással két vélemény: őrülttel vagy zsenivel van dolga az utókornak? De mivel a saját fantáziabirodalmat építő, habókos művész kultusza mellett tették le többen a voksukat, talán nem is volt fontos, pontosan mit ábrázolnak a képei. Viszont amióta a különös patikusra nézve a zseni kategóriát igazabbnak vélik a kutatók, felmerült, hogy egyes ikonikus alkotásairól fontos lenne többet tudni.
Rieder Gábor művészettörténész – bár kurátorként elsősorban kortárs művészettel foglalkozik, kutatóként viszont a teljes 20. századdal – korábban nehezen tudta volna elképzelni, hogy egyszer nyomozást indít a Magányos cédrus „modelljének” felkutatására.
Mi volt az, ami mégis belevitte a kutatásba?
Egy kiadványon dolgozva gyűjtöttem össze, hogy mit tud a szakirodalom eddig a festményről. Ekkor szembesültem azzal, hogy egy német kiállításra készülve, Csontváry anno adott egy szép hosszú német címet a képnek, amelyet nagyjából így fordíthatunk: Cédrus Libanonban 1800 méter magasan a tengerszint felett Tripolinál. Naplementekor. Egyből arra gondoltam, hogy a mai eszközparkkal, internetes térképekkel ezt a viszonylag konkrét koordinátát akár meg is lehetne keresni – méghozzá a kanapéról. A címet furcsának találtam, ez nem egy műtárgy címének tűnt, hanem sokkal inkább egy útikönyvből kimásolt képaláírásnak. Az egyértelmű, hogy a festmény egy magányos ember, azaz Csontváry önarcképe, de akkor miért adhatott neki ilyen száraz címet?
A kritikai-kutatói vadászösztönöm lépett működésbe, és inkább azt a gyanúmat szerettem volna igazolni, hogy Csontváry egy kép után festett a műtermében.
A művészettörténészek már korábban is latolgatták, hogy valóban járt-e az általa megfestett tájakon Csontváry.
Ez a felvetés Molnos Péter és Végvári Zsófia kutatásai alapján az utóbbi tizenöt év fejleménye. Az interneten ma már elég könnyű elérni olyan, száz évvel ezelőtti színes képeslapokat, amelyek akár Csontváry kezébe is kerülhettek, és meg is találtak olyan darabokat, amelyek pont ugyanabból a szemszögből, ugyanolyan színekkel ábrázolnak tájakat, mint a festő, és még akár a rá jellemző vad színfoltokat is jobban magyaráznák, mint eddig bármi. Bennem a mítoszrombolás is motoszkált, mert arra gondoltam, hogy a modern technológiai eszköztárral – mondjuk egy képkeresővel – meg fogok találni az előbb említett címmel egy német útikönyvben egy illusztrációt, és kiderül, hogy Csontváry abból dolgozott, nem is járt Libanonban.
Hány korabeli német útikönyvet kellett ehhez átnéznie?
Kiderült, hogy egyrészt akkoriban az útikönyvekben nem volt olyan sok kép, mint ma, inkább útleírások szerepelnek bennük, másrészt hogy nincs túl sok századfordulós cédrusábrázolás sem. Néhány művész dolgozhatott ezen a területen, és az ő képeiket, sémáikat reprodukálták különféle technológiákkal különféle újságokban, könyvekben.
Az akkori Libanon, amely a Török-Oszmán Birodalom részét képezte, fontos, látogatott turisztikai célpontnak számított a 19–20. század fordulóján, szívesen utaztak oda európaiak, ahogy most mondjuk a Vörös-tenger partjára.
Képeslapokat egyáltalán nem készítettek cédrusokról, azokat a ligetes, erdős részeket nem akarták „reklámozni”, nagyvárosokról készültek képeslapok inkább.
Megnéztem a német után a francia, majd az angolszász forrásokat, a metszetek, képeslapok után a festményeket is, és ami igazán felkeltette a kíváncsiságomat, hogy az általam talált képek egyike sem hasonlított a Csontváry-féle cédrusábrázolásra.
Hogy szakít erre időt egy – egyébként kortárs művészettel foglalkozó – kutató?
Másfél évvel ezelőtt karácsonykor épp karanténban ültem otthon a családommal, és mivel nem tudtunk sehova menni, ezért elővettem ezt az ötletet. Úgy tippeltem, három óra alatt megtalálom az eredeti képet a kanapéról, ölemben a laptoppal. De nem sikerült három óra, majd öt nap alatt sem, úgyhogy akkor már adhattam fel.
Ez egy új típusú, hightech kutatási forma?
Inkább egy oknyomozó, fotóazonosításokon, online adatbázisok rutinos használatán alapuló újságíró-detektív munkához hasonlítanám. Nekem az alkalmazott művészettörténeti kutatásban elég nagy gyakorlatom van, mert aukciós házakkal dolgozva folyamatosan műtárgyakról kell kiderítenem, mit ábrázolnak, honnan érkezhettek. A forrásaim külföldi könyvtárak digitalizált anyagai voltak, ha mondjuk egy német botanikai könyv tartalmában jeleztek három cédrusábrázolást, már alig vártam, hogy betöltsön az az oldal, ahol szerepelnek – majd rendre kiderült, hogy egyik sem az a cédrus, amelyik nekem kell.
Közben a Google Earthszel számtalanszor berepültem ezt a Tripoli fölötti, 1800 méter magasan lévő száz kilométernyi sávot, minden völgyet, ligetet átnéztem, és kerestem a magányos fákat.
Arra gondoltam, hogy ezt a látványt biztos turisták is megörökítették, hiszen a festmény alapján a fa mögött gyönyörűen ki kellene nyílnia a tájnak a tenger felé. Ezért korabeli fotókat is átnéztem, például a Washingtoni Kongresszusi Könyvtár anyagát. Ebben több száz fotót találtam a libanoni cédruserdőkről a jeruzsálemi Amerikai Kolónia Fotográfiai Osztályának képei között. Ők akkoriban tudományos igénnyel végigmentek a fontos közel-keleti helyszíneken, városokon, műemlékeken, de dolgoztak botanikai kiadványok számára is, ezért valószínűleg többnapos túrákat tettek az erdőkben. Az egyik felvétel szemet szúrt, mert figurák is szerepeltek rajta. Az ugrott be, milyen fantasztikus lenne, ha éppen Csontváry ülne a képen egy sátor előtt.
Csontváry egyébként kempingezhetett a környéken?
Az biztos, hogy utazott, és aszketikusan utazott. Ritkán szállt meg hotelben, így bőven belefért, hogy sátrazzon az erdőben, ahogy egyébként ezt sokan mások tették. Hamar kiderítettem, hogy nem a festő szerepel a fotón, de ahogy többször ránagyítottam, egyszer csak a háttérben lévő fa pont abból a szögből mutatta meg magát, ahogy Csontváry megfestette a Magányos cédrust.
Óriási élmény volt ráébredni és elhinni, hogy ez az a fa, felismerhetők a jellegzetes kiszögellései, a csonka ág.
Minden ízében pontosan megfelel a festménynek, nincs kérdés.
Innentől azt gondolhatnánk, könnyű volt megtalálni a fotó helyszínét a mai Google-térképeken.
Igen, a vadászat újraindult, de egyáltalán nem ment könnyen. Sajnos azon kívül, hogy a fotót a jeruzsálemi Amerikai Kolónia fotográfusa készítette, semmi más adat nem állt rendelkezésre, sem az, hogy pontosan ki, mikor és hol fotózhatta. Az már egyértelművé vált, hogy a festmény alapján lehetetlen beazonosítani a helyszínt, ez egy tévút, mivel a fa nem magányosan áll. Ezt sejtettem is, abból kiindulva, hogy nem Csontváry adta ezt a címet a festménynek. Ennek ellenére egy völgyet képzeltem mögé, ami létezik is, de egy kis erdő takarja, tehát ez sem segít. Újra fotókat elemeztem, több százat, de abból a nézőpontból, mint Csontváry és ez az egy fotós, senki más nem örökítette meg a fát. Viszont a legtöbb kép, és a legtöbb 19. századi ábrázolás is – a sok közül – egy bizonyos liget fáit ábrázolta, ez a leghíresebb, az Úr cédrusaihoz (arabul Arz al-Rabb) nevű, a maronita vallásúak között szentként tisztelt liget. A Google Street View-n befotózták ennek az útvonalát úgy hat-nyolc évvel ezelőtt, ezt nagyon sokszor online végigjártam. És közel a negyvenedik alkalommal sikerült egy olyan szemszögből rákattintani az útvonalra, amelyen végre kiadta magát a fa, és a fotóról ismert környezetet – megtaláltam.
Elutazott, hogy a saját szemével lássa a fát?
Mindenképp szerettem volna odautazni, és esetleg filmet forgatni a történetről. Idén év elején, télen leveleztem egy helyi botanikussal, aki ismerte a festményt, és nagyon lelkesen megígérte, hogy ha a hó levonul, akkor odamegy, megnézi nekem. Közben megírtam a tanulmányt a felfedezésről, de a legfrissebb képek közötti keresgélést nem hagytam abba. Több ezer fotót lepörgetve az Instagramon és más képmegosztó portálokon, idegenek kirándulási képeit böngészve azzal kellett szembesülnöm, hogy a fa hirtelen eltűnt. Arra jutottam, hogy valamikor 2019 tájékán, egy kemény tél adhatta meg neki a végső csapást, valószínűleg több méter hó esett rá, és kidöntötte. Az egyik fele már Csontváry idejében is kiszáradásnak indult, az is csoda, hogy eddig bírta. A csonkjáról találtam képeket, ami egyrészt nagyon szomorú volt, másrészt abszolút rímel a festő életművére: a fát is, ahogy Csontváry képeit is, a halála után fedezték fel igazán, akkor válhatott híressé.
