A befektetésekkel foglalkozó pénzügyi szolgáltatók szabályozásának, felügyeletének egyik legnagyobb kihívása az általuk vállalt kockázat mértékének meghatározása általános formában. E nélkül bármely szabályozás puszta porhintés marad és nem nyújt lehetőséget a kötelezettségek egzakt számonkérésére. Különösen fontos probléma ez a bázeli szabályozás megjelenése óta, hiszen az felismerve a globalizálódó pénzügyi piacokban, illetve a szerepet vállaló aktorok számának növekedésében rejlő veszélyt, először próbálkozott általános formában szabályozni a befektetési és pénzügyi társaságok által vállalható kockázat mértékét. Hamarosan életbe lép a Bázel II rendszer, amely továbbfejlesztve folytatja elődje hagyományait.
Ezen hagyományoknak szerves része és egyik központi eleme egyben az úgynevezett kockáztatottérték-, azaz VaR- (Value at Risk) számítás. A mutató, amely lényegében egy portfólión adott időtartam és meghatározott - magas - valószínűség mellett elkönyvelhető maximális veszteséget hivatott megadni, bevezetése óta súlyos kritikák középpontjában áll. Kezdetben ez, mint a legtöbb pénzügyi elmélet által sugallt megoldás, csak a teoretikusok körében okozott fejfájást, hívek és ellenlábasok táborára osztva a VaR módszert ismerők körét. Azóta azonban, hogy világviszonylatban kötelező érvényű szabályrendszerek tették sarokkövükké használatát, az elméleti kritikákon kívül a gyakorlat is óvatosságra int. A módszer bemutatása nélkül is érdemes elgondolni, mekkora galibát okozhat egy rosszul teljesítő, ugyanakkor globális méretekben is óriási vagyontömegek sorsát meghatározó képlet alkalmazása. Ameddig hiányosságai elszigetelten, egyedi felhasználóknál jelentkeznek, a baj is egyedi marad, többek mellett ugyanakkor Markus Leippold, a Zürichi Egyetem professzora a Euromoneyban írt elemzésében is úgy látja, hogy tömeges alkalmazása komolyabb veszélyeket rejthet magában.
A VaR egy konkrét példán szemléltetve azt a várható legmagasabb veszteséget adja meg, melynél nagyobbat 95 százalékos valószínűséggel nem fog elszenvedni befektetésünk az elkövetkező 10 napban.
Ezt a számot a módszer legtöbbször a vizsgált befektetési eszköz múltbeli árfolyam-alakulása segítségével határozza meg, ebből következtet a hozamok jövőbeni alakulására is.
Értékét gyakran napokra vetítve adják meg, azaz az egy napra várható maximális veszteség mértékét számítják ki. Egyik szembeötlő hiányossága, hogy semmit nem szól az esetek fennmaradó 5 százalékában elkönyvelt veszteség mértékéről: vajon akkor a VaR kétszeresét vagy tízszeresét veszítjük?
A módszerrel szemben megfogalmazott leggyakoribb kritika ugyanakkor az alapjául szolgáló matematikai feltevéseket érinti: a VaR számításának ugyan több módszere ismert, leggyakrabban alkalmazott válfajai normális eloszlást feltételeznek a kockázatos eszközök - részvény, kötvény stb. - napi hozamelmozdulásai mögött. Ennek oka elsősorban a praktikum, a normális eloszlás ugyanis jól viselkedik, és relatíve könnyű vele számolni. A puding próbája az evés, a tapasztalat pedig azt mutatja, hogy a hozammozgás eloszlása gyakran igen távol esik a normálistól. A Gauss-görbeként is ismert eloszlás leginkább egy középen csúcsosodó haranghoz hasonlatos: csúcsa általában a napi hozamok átlagánál található, ettől jobbra és balra azonban hamar lecseng. Mindez azt jelenti, hogy az átlagos hozammozgástól már nem is olyan sokkal eltérő napi hozamok - árfolyammozgások - valószínűségét a görbe minimálisra értékeli: egy a Humet-papírok által a múlt héten bemutatotthoz hasonló hirtelen árfolyam-emelkedés lehetőségét kizárja. A gyakorlatban azonban a hozameloszlások sokkal inkább egy olyan haranghoz hasonlatosak, melyek szélei lecsengőek ugyan, a szokatlanul magas vagy alacsony elmozdulásokat rejtő értékeknél viszont hirtelen megemelkednek (vastag farkú eloszlások). Nem biztos az sem, hogy a portfólió szimmetrikusan viselkedik a veszteségekre és a nyereségre nézve, könnyen előfordulhat, hogy a nagyobb veszteségek valószínűsége nagyobb, mint az ugyanilyen mértékű nyereségeké.
Az esetek többségében az eltérés az elmélet és a gyakorlat által sugallt kockázat mértéke között nem is olyan magas, kirívó esetek azonban annál sokkal gyakrabban fordulnak elő, hogy azokat elhanyagolhatnánk. Ha pedig valamely oknál fogva a piac egésze mozdul az átlagosnál nagyobb mértében negatív irányban, az valamennyi, a módszert alkalmazó portfólióban egyszerre jelentkezik a VaR által nem kalkulált mértékű veszteségként (természetesen ehhez sok feltétel együttes teljesülése szükséges).
A VaR módszer másik hiányossága tárul elénk a portfóliókockázat meghatározásakor. Többen igazolták már, hogy a kockázatok egyesítésekor a módszer nem vezet koherens eredményre. Különösen igaz ez vastag farkú eloszlásokkal jellemezhető eszközök kockázatainak összegzésekor: a mutató gyakran nemcsak mértékében téved, de teljesen értelmetlen eredményt ad.
Mindezek ellenére a VaR önmagában nem egy abszolút tökéletlen eljárás. A valóságban a legtöbb nagy portfóliót kezelő pénzügyi szolgáltató használ saját belső eszközöket is a kockázat számszerűsítésére, csődbe menni ugyanis senkinek sem érdeke. A központi előírások is tartalmaznak egyéb előírásokat, amik a VaR-ral együtt már hatékonyan védhetik a tőkepiacokat. Az üzenet tehát éppen csak annyi: a VaR hasznos eszköz, de jobb, ha ismerjük korlátait, vakon hinni benne hiba lenne.
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.