Képről képre

Már a gimnáziumban különösen vonzódtam a képzőművészethez, s amikor fakultációt választhattunk, a művészettörténet mellett döntöttem. Így azután először nem rendező szakra, hanem művészettörténetre felvételiztem az egyetemen. Bár az egyáltalán nem érdekelt, hogy minél választékosabban tudjak elemezni egy festményt vagy meghatározzam a korát. Ugyanakkor a képek erősen vonzottak. Nemrég jöttem rá, hogy a történetek fogtak meg a képekben is. Az, ahogyan egy alkotó ember megragad, egyetlen pillanatba sűrít be egy történetet.

A Taxidermia háromgenerációs története Parti Nagy Lajos írásából született, s Lajoska, a harmadik nemzedék tagja állatokat preparál. A végén eljut odáig, hogy az állatokról átnyergel az emberekre, majd saját magát preparálja, s így látható végül ő egy kiállításon. Amikor már elkészült a forgatókönyv, még kerestünk képzőművészeti anyagokat. Akkor elsősorban a szobrászat izgatott, mert a film főhőse kortárs szobrászművésszé válik. Olyan művet állít ki, amely a ma képzőművészetének bizonyos irányát, a „testszobrászatot” tükrözi.

Ilyen például Günther von Hagens anatómusprofesszor, aki nagy kiállításokat rendez szerte a világon. Kitalált egy eljárást, amelyért sok támadás érte, mondván: hogy merészeli élő emberek maradványait történetekbe ágyazva megjeleníteni?! Tény, hogy hátborzongató látvány, amit produkál, hiszen szabad szemmel jól látható, hogy élő emberekből alkotott szobrokat, kiállítási tárgyakat. De vannak ilyen jellegű alkotásokra középkori példák is: Róma közepén például áll egy templom, amelyben kicsi emberi csontocskákból rózsaablakokat hoztak létre.

Otto Dix világára a Taxidermia előtanulmánya során találtam rá. Azt kerestük, melyik művész világa áll közel ahhoz, amit szeretnénk kifejezni, s természetesen azonnal beugrott Bosch és Brueghel. Ugyanakkor a mi filmünk története mégsem a középkoré, hanem a legutóbbi 60 évé, átszűrve egy szubjektumon, a legfiatalabb fiú történetén.

Tehát eljutottam oda, hogy ehhez az expresszionizmus és a realizmus határán, a Neue Sachlichkeit, az Új tárgyiasság csoport körül kell alkotót keresnünk. Otto Dix körül. Egyébként is németes a film, erős struktúrába ágyaztam az egészet, hiszen alkotóként én is struktúrákban gondolkodom. Így jutottam el a németekhez, ott is a 20-as, 30-as évekhez. A weimari köztársaság utáni, a hitlerizmus előtti időszak izgalmas, bomló, késő manierista, izmusos világához.

Otto Dixre Dürer, Bosch, Brueghel hagyományain alapuló, de azt már kicsit szétbontó, őszinte, igazságszerető, kegyetlen hozzáállás jellemző. Felmutatja a világ azon részeit is, amelyek nem föltétlenül szépek, sőt! Megmutatja az iszonyatot, azt, hogy az ember mennyi pusztítást csinál, mennyi mindent saját maga tesz tönkre az emberi világból. Ugyanakkor Otto Dix ezt az egészet erős esztétikai rendbe pakolja. Szigorúan veszi a teret, a kompozíciót, nagyon ért a festészethez.

Nehezen választottam életműve rengeteg izgalmas képe közül. Dix négy évet szolgált az I. világháborúban! Nem elbeszélésekből ismeri, saját maga élte át a sok borzalmat. A Kártyajátékosok című képen a rögzített pillanatból elképesztő történet bontakozik ki. Van itt egy furcsa helyzet, szinte idilli állapot – minden groteszkségével együtt. Az 1920-ban festett képen erős, hármas kompozíció látható. Dix klasszikus módon nyúl a témához, meghagyja középen a körasztal fölött a reneszánszból ismert háromszög-kompozíciót.

Ez az első pillantás. Aztán ha elkezdi az ember nézni a részleteket, egyre több borzalmat lát, azt például, hogy ezeknek az emberi lénynek nehezen nevezhető valakiknek, akik pedig kellemesnek mondható kávéházi környezetben kártyázgatnak, nincs lábuk! A szék- és asztallábbal összekeveredik az ő botlábuk. Mind a hárman háborús veteránok, egyikőjük katonakabátján feltűnő helyen látjuk a kitüntetését is.

Mást se tudnak már csinálni, mint kártyázni, s közben a harctéri eseményekről anekdotázni. Az egyiknek a fejéből kilóg valami, a fél szeme is hiányzik, ráadásul a kártyalapokat a lábával tartja – mert neki van egy lába! Igaz, nincs jobb keze… A másiknak az orra tűnt el. A harmadik már csak foggal tudja tartani a kártyalapokat. Kidobta őket a háború gépezete, túlélték a rémségeket, s ma itt vannak, ilyen korcsokként, és biztosan nagyon büszkék rá, hiszen megtartották az egyenruhájukat. Játszanak.

Annyira abszurd ez a kép, hogy az is fölmerül az emberben: hogyan jutott ez Otto Dix eszébe? Valószínűleg ezt látta az I. világháborúban vagy 1919 után, amikor leszerelt. 1920-ban minden bizonnyal tele volt Berlin ilyen emberekkel. Amilyen roncsokkal tele lehetett Amerika a vietnami háború után. Meg majd Irak után. Talán már most föltünedeznek a tolókocsis rokkantak, akik büszkén mutatják a társadalom tagjainak: értetek hoztam áldozatot, hogy megvédjem a társadalmunkat, most itt vagyok, tessék, nézzétek, milyen lettem!

A bal oldali figura meg mintha nevetni akarna, de csak vicsorít, látszik, hogy a szája szélén, az arcán is seb van. A középső férfi feje meg olyan torz, mintha légnyomás érte volna. Ugyanakkor tudjuk, hogy ez festmény, tehát nem úgy jelenik meg a háború rémsége, mint egy fotón vagy dokumentumfilmen. Mégis: ahogy nézi az ember, egyre borzalmasabb.

Otto Dix elképesztően eltalált mindent, mert közben a kávéházi hangulat is kellemes lehet, a háttérben harmonikus legyezőformában sorakoznak a kiakasztott újságok. Ott a fogas is, mindez mutatja, hogy kávéházban vagyunk. Először egy struktúrát lát az ember, s bár Dix szűkszavúan festette meg a környezetet, csak a legfontosabb dolgok láthatók, de azokból azonnal felismerhető a kávéház. Aztán az egész groteszksége, visszássága is.

Otto Dix azokat a végleteket keresi: vajon meddig ember az ember? Egyetemes kérdéseket boncolgat, olyanokat, amelyek borzasztóan érdekelnek engem is. Ha megnézzük A kártyajátékosokat, máris ott látjuk a kiragadott pillanat mögött az egész világháború történetét, rémségét. Magának az embernek a természetét. Ennél keményebb vélemény nem is kell, ennél pacifistább képet nehéz festeni.