Egy kicsit fű alatt történt, de időközben megszülettek azok az immár konkrét bizottsági indítványok is, amelyek a költségérzékeny fejezetek kapcsán ajánlanak tárgyalási javaslatokat a tagországoknak. A nyilvánosság számára legalábbis mostanáig nem jelentették be, a brüsszeli informális csatornákra kellett támaszkodni, hogy kiderüljön a dolog. Az utolsó - agrárfejezetet taglaló - tervezetet, ha minden igaz, éppen lapzártánk idején kézbesítik a tagországoknak. A másik nagy összegű tételről - a felzárkózási alapokról -, valamint a közös költségvetés egészéről intézkedő javaslatokat a múlt héten már el is kezdték tárgyalni a tizenötök nagykövetei.

Az agrárdosszié és a regionális alapok témaköre együttesen lefedi az immár 100 millárd euró körüli éves közös EU-költségvetés 80 százalékát, hát nem mindegy, mi derül ki ezekből a papírokból. Nos, mindenekelőtt abszolút összeget továbbra sem tartalmaznak, csupán százalékokat. A végösszegek rögzítését a tárgyalások végére halasztották, úgymond az akkori legfrissebb statisztikai adatokra várva. Tekintve azonban, hogy korábban már tettek közzé globális összegtervezeteket, így a kettő összevetéséből nagyságrendileg bemérhető, hogy mire lehet majd számítani a tényleges nagy számolások idején.

Nos, ha minden marad a bizottsági javaslat szerint, akkor az agrárpolitikában az első három évben változatlanul csak a közvetlen támogatás 25-35 százalékával tervezhetünk, a felzárkózási alapokból pedig valamivel több mint 3,1 milliárd eurónyi projekt indításával számolhatunk. Mindehhez képest három év alatt mintegy 2,7 milliárdnyi befizetési kötelezettség hárul ránk, amiből jó eséllyel minimum az első évben egy összegben visszatéríthetnek annyit, amennyivel - például az agrártámogatások miatt - a nettó költségvetési helyzet rosszabb lenne a taggá válás után, mint amilyen azt megelőzően volt.

Egy sor "miért" ágaskodik mindezek láttán, meg persze az alapkérdés: jó-e ez, megéri-e ez így, avagy sem? A miértekről elég sokat beszéltek már a másik oldalon, közülük némi beleérzéssel - ha nem is feltétlen egyetértéssel vagy megadással - sok meg is érthető.

A közvetlen kifizetések alacsony indításánál például a közismert brüsszeli érv, hogy ha úgy adnának egyik napról a másikra 100 százalékos támogatást a kelet-európai gazdáknak, hogy ezzel alkalmasint szintén egyik napról a másikra 50-100 százalékkal megugrana a jövedelmük, ez aligha ösztönözné őket arra, hogy nagy erőfeszítésekkel fejlesszenek is. Hiszen anélkül is meg lennének fizetve? Ismert érv az is, hogy a jelölt országokban ma még általában jóval alacsonyabb az egy főre jutó GDP, tehát az általános jövedelemszint, a vásárlóerő is. Ha egy ilyen közegben az agrárszektorét hirtelen közel emelik az EU szintjéhez, jelentős eltérés, tehát feszültség támadhat a gazdaság többi résztvevőjéhez képest. Gyakori EU-szempont az is, hogy az egész közvetlen támogatás - eredeti szándéka szerint - kompenzációs fizetség próbál lenni az esetleges árveszteségek kiváltására. Az új tagországok farmerjei viszont kezdetben (nagy többségükben) árnyereséget fognak elkönyvelni, mivel a keleti agrárárak jó része ma még az uniós szint alatt van. A csatlakozás tehát többletbevételhez juttatja majd a szektorban dolgozókat.

Mindezek mellett állnak még bizonyos objektív körülmények. Nevezetesen, hogy az 1999-es berlini közös költségvetés nem tervezett be ilyen kiadást, nincs rá fedezet, csak többletáldozattal, ehhez viszont hiányzik EU-oldalon a szükséges gazdasági növekedés. A másik adottság, hogy sok tagállam elviekben is ellene van a közvetlen kifizetések - szerintük piaci versenyt torzító - alkalmazásának, és éppen azon vannak, hogy a következő agrárreformviták részeként még inkább a háttérbe szorítsák. Az ő szemükben újabb tíz országnak beígérni ezt nem más, mint eredeti, bővítéstől független szándékaik elleni fejlemény. Következésképpen ezek az országok eleve semmilyen közvetlen támogatást nem akarnak megengedni, amihez képest a 25 százalékról induló fokozatos kifizetés már önmagában is előrelépés.

Talán nem felesleges mindezen érveket is látni, csak hogy ne essünk abba a hibába, hogy amikor a jelöltek érdekeitől távol eső megoldásra születik javaslat, abban azonnal és kizárólag a "kisemmizést" lássuk. A brüsszeli gondolkodásban is lehet rendszer, állhat mögötte belső kényszer. Ami persze nem feltétlen jelenti azt, hogy azonnal teljes egészében be kell hódolni neki. Az agrárárak például valóban jönnek fel nálunk is, a GDP (s így az össznépi vásárlóerő) is növekszik, a támogatások megtagadása pedig versenyhátrányt jelent az EU-szinthez közelítő költségekhez képest. Akad tehát ellenérv, élni is kell velük. De nem árt látni a másik fél "igazát" is.

Más a helyzet a regionális alapoknál. Itt igazi kényszerítő körülményként az ő oldalukon főként csak a gyengébb gazdasági hátteret - tehát a kisebb "bevállalási" készséget - lehet megérteni (ha nem is elfogadni), és ezzel magyarázni, hogy az első három évben a támogatási ráta mintegy fele lenne a hozzánk hasonló helyzetben lévő mai tagállamokénak. Két dolgot azonban magunk között még itt is el lehet ismerni: az egyik, hogy még így is a csatlakozás után mintegy négyszeres kerettel lehet számolni a honi fejlesztéseknél, s hogy sokszor már a mai, tehát negyedakkora keret pontos és határidőre történő elköltése sem mindig megy zökkenőmentesen. Talán nem teljesen porhintés csak, amikor megkérdőjelezik "pénzfelhasználó kapacitásunk" sokszorosára növelhetőségét - egyik napról a másikra. Emellett az egész itt csak három évre szól, 2007-től már teljesen azonos alapon állhatunk a többi, mai tagországgal.

Arra a kérdésre pedig, hogy "így egyáltalán megéri-e", azzal lehet a legjobban válaszolni, ha számba vesszük, hogy cserébe mi lenne a tagság nélkül. Valószínű, hogy a "csak négyszeres" regionális és "csak 25 százalékos" agrártámogatáshoz képest a semmi mindenképpen kevesebb lenne - a tagság minden egyéb következményével nem is számolva.

Egy szó mint száz: a sokat emlegetett tárgyalási végjáték most már valóban látható közelségbe került, hiszen immár tárgyalási álláspontként is megjelennek a közösségi elképzelések a legfontosabb - mert súlyos pénzekbe kerülő - tételek kapcsán. Természetesen nem kell szó nélkül feladni semmit a saját követelésekből. De a fentiek láttán valószínűleg túlzott várakozásokat sem célszerű az elfogadásukkal kapcsolatban ébreszteni.