A lakástámogatási koncepció elvi kérdései

E tanulmányokból csak a 2004 februárjában készültet olvastam. Ez a tanulmány már az első bekezdésekben határozottan elhatárolja magát a megrendelő szemléletétől és attól a feltételezéstől, hogy a számítás közgazdasági következtetések levonására alkalmas lenne. Az utolsó bekezdésben jelzi azt is, hogy "Valójában (az elemzés további árnyalása céljából) azt a kérdést lenne még célszerű vizsgálni, hogy a támogatási rendszer mennyiben hoz létre: többletkeresletet, illetve többletfoglalkoztatást, és ezeken keresztül mekkora valóságos állami többletbevételt eredményez".

Madár István által felvetett kérdéseket is megválaszoló kutatásokat évekig folytattam a Növekedéskutató Intézetben. A témakörben több tanulmányt is készítettem az Ágazati Kapcsolatok Mérlege (ÁKM) elnevezésű, igen nagy terjedelmű és 8 évet átívelő adatbázisának a felhasználásával. A témában hatáselemző tanulmányt utoljára 2000 májusában készítettem "A lakásépítés hatáselemzése az ágazati kapcsolatok trendjei alapján" címmel, amelyet a gazdasági minisztérium sokszorosított és megküldött a témában érdekelt minden jelentős szervezetnek, illetve a téma iránt feltehetően érdeklődő kutatóknak és médiumoknak.

A tanulmányunk eredményeit szakmailag megkérdőjelező viszszajelzés nem volt sem közvetlenül, sem az újságokban vagy szakfolyóiratokban. Nem hangzott el alapvető közgazdaságtani ellenérv a témakörben tartott szakmai tanácskozásokon, konferenciákon sem, ami annak a jele lehet, hogy a tanulmány a szükségképpen felvetődő kérdéseket megválaszolta.

Terjedelmi korlátok miatt itt csak jelezni tudom a Madár István által felvetett kérdésekre adható válaszok tartalmát vagy irányát.

Az állami pénzek alternatív felhasználását természetesen csak úgy lehet felmérni, ha az összes ágazatot áttekintjük és összehasonlítjuk abból a szempontból, hogy az állami támogatás közvetlenül és közvetve (!) mennyire járulhat hozzá a GDP, a foglalkoztatás növeléséhez, valamint mennyire kedvező (vagy kevésbé kedvezőtlen) hatású az államháztartási és a fizetési mérlegre. Talán hihetetlen, de mi az összes ágazatra elvégeztük ezt az elemzést, és azt kaptuk, hogy a lakásépítést és a turizmus (azon belül is a gyógyturizmus) terén hasznosul legjobban az állam pénze. Végiggondoltuk azt is, hogy e két terület (termelési és fogyasztási oldala) nem bő vagy arányos, hanem szűk keresztmetszetet jelent a termelés és a fogyasztás körbeforgó folyamataiban. Az ÁKM révén számítani lehetett jelentős és pozitív hatásokra is a messze tovagyűrűző közvetett folyamatokban. Megjegyzem, hogy a GKI idei tanulmánya csak a (viszonylag) közvetlen hatásokkal és az egyéb ágazatokkal való összehasonlítások nélkül számol, ezért szükségképpen nyitva kellett hagynia azt a kérdést, hogy a támogatási rendszer mennyiben hoz létre: többletkeresletet, illetve többletfoglalkoztatást (amint arra a tanulmány helyesen utalt is).

A világgazdasági dekonjunktúra miatt az előző kormány által a szükségszerűen alkalmazott anticiklikus gazdaságpolitika révén volt (mert kellett lennie) pénz a gazdaság és a fogyasztás egyes területeinek az állami támogatásra is. A Széchenyi-terv - nagyon helyesen - a lakásépítés és a turizmus állami támogatására összpontosította az állami társfinanszírozást - miután figyelembe vették az előzetes ÁKM-elemzéseket is.

A másik felvetésre válaszolva - a liberalizált tőkepiac sem képes a tőkét az olyan területekre kellő mennyiségben áramoltatni, amelyeken a nyereség nem eléggé (egy-egy vállalatra) koncentrált és belátható távú - még akkor sem, ha a közvetett hatások miatt makroszinten mégis nagyon jól hasznosul a tőke (és "nyereséges" abban az értelemben, hogy a GDP-jövedelmet kiemelkedően bővíti). Egyébként,ez a piac és az állam közötti tőkepiaci munkamegosztás lényege.

A további felvetésre válaszolva - nekünk nem kellett a hoszszabb távú megtérülés jellemzőivel, vagyis az inflációval és a diszkontosztókkal bajlódnunk (bár azok nem nehéz számítások), mert csak egyéves időtávban számoltunk.

A számításainkban természetesen figyelembe vettük a társfinanszírozási arányokat is, hiszen a katalizátorhatás (illetve a multiplikátor) épp a nagyobb arányú társfinanszírozásokban érvényesül igazán. Ekkor még az állami besegítésnek a szűk keresztmetszet felbővítését eredményező jellege sem olyan fontos. A Széchenyi-tervet alátámasztó számításokban az eredményeket külön táblázatokba rendeztük a társfinanszírozási arányok szerint.

Túlzottan egyszerűnek tartom azt az álláspontot, hogy a jelenlegi ismereteink mellett a piac hatékonyabban osztja el a tőkejavakat, mint az íróasztal mellett ülő állami hivatalnok. A tőkepiacot sem a bánya mélyében izzadó, hanem az "íróasztal mellett ülő" emberek irányítják (és hogy mennyi pillanatnyi piaci kudarccal, azt épp a tőzsdei áringadozások mutatják, amellyel a piac a következő napon esetleg teljesen megcáfolhatja az előző napi önmagát). Általában egyik minisztérium sem a napi ügyekben őrlődő ügyintézők hasra ütéseire alapozza a döntéseit, hanem számos belső és külső elemzésre, amelyek között előfordulnak színvonalasabbak is, mint amelyekre a tőkepiac döntéshozói támaszkodnak.

Megjegyzem, hogy a médiában az e kérdéskörben indult intenzív vitában szakmailag elborzasztó kijelentések is napvilágot látnak. Ezek közé tartozik az egyik napilap olvasói levele, amely egyenesen Költségvetési perpetuum mobile címmel jelent meg, és úgy állította be, mintha elvi lehetetlenséget tükrözne, ha egy számítás szerint a költségvetés bevétele nagyobb, mint a költségvetés támogatási kiadása. Ilyen eset könnyen előfordulhat, ha az állami támogatás (visszatérítés nélküli társfinanszírozás vagy kamattámogatás stb. formájában) a bruttó kibocsátási érték 40-50 százaléka alatt marad. Igaztalan vád, hogy egy ilyen eredmény az értékmegmaradási elvet megsértő perpetuum mobile lenne. Az általános iskolában is tanítják, hogy a perpetuum mobile típusú lehetetlenségi tétel csak zárt rendszerekre érvényes. Egy ország gazdasága pedig távolról sem zárt rendszer (a miénk különösen nem), mert külső természeti, emberi és külgazdasági forrásokat használ fel és valódi hozzáadott értéket is termel. Egy ilyen érvelés kétségbe vonhatná azt is, hogy lehetséges-e egyáltalán nyereséges vállalat vagy gazdasági növekedés.