Gazdaságpolitikai viták az orosz vezetésben

A fejlemények a még csak másfél év múlva esedékes elnökválasztáshoz kapcsolódnak. Noha továbbra is sűrű balladai homály borítja a következő orosz államfő személyét, ez nem tartja vissza Vlagyimir Putyin körét attól, hogy minden erejével a győzelmet készítse elő – akkor is, ha az alkotmány módosítása nyomán harmadszor is „VVP” indul, és akkor is, ha más.

Az orosz gazdasági expanzió előretolt állásának, a Gazpromnak ez a győzelem már most dollármilliárdokba kerül. A Kremlben ugyanis úgy döntöttek, hogy 2009-ig nem lesz a piaci árakhoz közelítő földgáztarifa-módosítás Oroszországban. Pedig Viktor Hrisztyenko ipari és energetikai miniszter befolyásos csapata órási erőket mozgatott meg, hogy az ipari felhasználók számára az ezer köbméterenként fizetett 45 dolláros árat már 2007-ben 80-ra emeljék. A változás azonban drámaian csökkentené az orosz ipari termelést, felpörgetné az inflációt, s ennek folytán persze a társadalmi elégedetlenséget is. Ezt a Putyin-adminisztráció nem hajlandó vállalni az elnökválasztás előtti évben.

A döntés körülbelül 16 milliárd dollár bevételtől – az amortizálódott kitermelői és szállító- rendszerek létfontosságú felújítására szánt befektetésektől – fosztja meg a Gazpromot (és vele a cég részvényeinek csodatévő hatásában bízó külföldi befektetési alapokat). Elmarad a radikális áremelés miatt prognosztizált fogyasztáscsökkenés is. Emiatt a mindig jól értesült moszkvai „Vedomosztyi” az energetikai minisztériumból kicsempészett bizalmas jelentés alapján jövőre 4,2 milliárd köbméter földgáz-hiánnyal riogat. Ez még nem számottevő mennyiség, bár az első év, amikor a Gazprom nem tud eleget tenni a belföldi igényeknek. A trend azonban már félelmetes: 2010-re 27,7 milliárd, újabb öt év múlva már 46,6 milliárd köbméter lehet a hiány. Mármint ha a belső áremelésből remélt bevételt Alekszej Millerék nem tudják modernizációra fordítani.

Ráadásul nem folynak be azok a dollármilliárdok sem, amelyekre az oroszországi felhasználás szükségszerű csökkenése nyomán felszabaduló földgázkontingens világpiaci értékesítéséből számított a Gazprom. Komoly nyugati szaklapok elemzik mostanában, milyen drámai hatással lehet az EU-tagországok gazdaságára, ha a világ földgáztartalékainak (saját bevallása szerint) 26,6 százalékával rendelkező Oroszország belső ellátási nehézségei miatt csökkenteni kényszerül az európai exportot.

Meglehet, kicsit elsietett prognózisok ezek. Már csak azért is, mert nagyon úgy néz ki, hogy a „Vedomosztyi” által megszellőztetett horror szerzőit Alekszej Miller Gazprom-főnök irodája környékén kell keresni. Ha pedig Vlagyimir Putyin egyik legrégibb, leghűségesebb embere – akit államfőként első dolga volt beültetni a Gazprom elnöki székébe – ilyen eszközökhöz (zsaroláshoz) folyamodik, hogy jobb belátásra bírja a Kreml döntéshozóit, nos, akkor Miller és a Gazprom önjáróvá válásának első jeleivel állunk szemben.

Más módszerekkel, de szokatlan módon ugyancsak szembeszállni látszanak a Putyin-kör akaratával azok az orosz döntéshozók és véleményformálók, akik a Kreml egy másik új kezdeményezését bírálják. A rendkívüli nemzetközi helyzetben foganatosított különleges gazdasági szankciókról címen az alsóháznak benyújtott törvénytervezetről van szó, amely felhatalmazza az államfőt, hogy „az állam biztonságát, polgárainak szabadságjogait, egészségét veszélyeztető” esetekben tetszése szerint büntető- (megtorló) intézkedéseket hozzon a felsőház szerepét betöltő szövetségi tanács, az alsóház elnöke, illetve a kormányfő javaslatára – de a törvényhozás és a végrehajtó hatalom jóváhagyása nélkül. Az eredeti törvénytervezet szerint akár egyetlen cég, sőt egy magánember közelebbről meg nem határozott cselekedete is elegendő, hogy azt „rendkívüli nemzetközi helyzet” előidézésére alkalmasnak minősítve az orosz államfő egy egész ország ellen gazdasági szankciókat léptessen életbe.

A törvénytervezetet benyújtó Egységes Oroszország párt hevülete érthető: az egykori SZKP funkciójára (és privilégiumaira) igényt tartó új állampárt helyzete megingott az utóbbi időben látványosan előtérbe került nacionalista mozgalmak miatt. Félelmetesen életszerűvé vált egy olyan forgatókönyv, hogy Putyin és környezete 2008 után sokkal hatékonyabban biztosíthatja a maga számára a politikai, ideológiai, társadalmi, s így gazdasági túlélést, ha inkább a viharosan növekvő népszerűségű orosz nacionalista körökre támaszkodik.

Az Egységes Oroszországnak tehát látványos gesztusokkal bizonyítania kell, hogy a Kremlnek szüksége van rá. Három héttel a törvénytervezet benyújtása előtt Putyin fel is dobta a labdát, amikor a Grúziával szembeni büntetőintézkedések jogi megalapozására kérte a törvényhozókat. Ez azért volt sürgős, mert a nyugati világ, elsősorban az Amerikai Egyesült Államok és a NATO felé tájékozódó egykori szovjet tagköztársaságokkal szemben már törvényi háttér nélkül is elrendeltek néhány – kifejezetten büntető jellegű – diszkriminatív szankciót.

A törvénytervezet most felhatalmazza az államfőt, hogy a négy évre hozható „különleges gazdasági intézkedések” sorában befagyasssza a más országokkal folytatott kereskedelmet, a műszaki, katonai együttműködést, leállítsa a pénzügyi tranzakciókat, egyoldalúan megváltoztassa a vámszabályokat. Még a külföldi hajók oroszországi kikötőhasználatát is megtilthatja.

Az orosz gazdaság számára könnyen bumeránggá váló törvényjavaslatot – szintén szokatlan módon – több gazdasági szakember bírálja Moszkvában. De még a duma pénzpiaci bizottságának alelnöke, Pavel Medvegyev is úgy nyilatkozott: „a szankciók, még ha megalapozottak is, elkerülhetetlenül csapást jelentenek az azt elrendelő ország számára”. Majd megkapó nyíltsággal hozzátette: „Minek törvényt hozni, amikor ezek a szankciók de facto már úgyis működnek?!”

A szerző az ELTE tudományos főmunkatársa