Az Északi Áramlat 2. gázvezeték kapcsán mostanra egyoldalúnak tűnő vita alakult ki mind a politikában, mind a médiában. Az alábbiakban következik néhány olyan érv, amely általában kevesebb teret kap, pedig hozzájárul Németország és az európai vállalatok motivációjának megértéséhez. Nem az érvek mellett vagy ellen száll síkra a cikk, a cél a tájékozott és nyitott gondolkodás támogatása.
Segítségünkre lesz egy fiatal amerikai kutató, Antony Blinken, aki jelenleg az amerikai külpolitikát irányítja. 1987-ben megjelent a Szövetséges szövetséges ellen: Amerika, Európa és a szibériai gázvezeték válsága (Ally Versus Ally: America, Europe, and the Siberian Pipeline Crisis) című könyve. A szerző, felidézve az 1982-es euroatlanti krízist a szibériai gázvezeték kapcsán, több fontos tanulságot is levont a szövetségre nézve.
Először is, szerinte a gázvezeték körüli vita az euroatlanti szövetségen belül nagyobb jelentőségű, mint egyéb viták, mert egy alapvető különbségre világít rá abban, hogy Amerika és Európa miként kezeli a Nyugat–Kelet kapcsolatrendszert. Európa számára a gazdasági-kereskedelmi kapcsolatrendszer a keleti partnerekkel, főleg Oroszországgal, az egyik fontos eleme a gazdasági biztonságnak és fejlődésnek, a földrész számára ez egy egzisztenciális szükségszerűség. Az Egyesült Államok számára viszont a keleti partnerekkel, ezen belül Oroszországgal való gazdasági-kereskedelmi együttműködés elhanyagolható eleme az ország gazdasági életének, így ezt a területet csupán biztonságpolitikai szemüvegen keresztül értelmezi.
Az alapvető nézetkülönbséget számos más körülmény is alakította, köztük olyan strukturális tényezők, mint az európai és az amerikai gazdaság hasonlósága, valamint az európai és az orosz gazdaság komplementer, egymást kiegészítő jellege. Valamint olyan tapasztalati tényezők, mint az, hogy az orosz-szovjet szállítások megbízhatóbb forrásnak bizonyultak, mint a közel-keleti országokból érkezők; az utóbbi attitűd legalább a szuezi válságtól (1956) datálódik, de több esettel is összefügg, így a közel-keleti hatnapos háború (1967), az 1973-as olajválság és embargó stb. Annak kapcsán, hogy az energiahordozók kereskedelme Kelet és Nyugat között a politikai befolyás eszköze lenne, Blinken az elemzésében arra jutott, hogy itt túlértékelésről van szó, vagyis a félelem túlzott volt, a szovjetek nem tudták érdemben növelni a politikai befolyásukat.
A projekt 1980-as hivatalos bejelentése idején „az évszázad megállapodásáról” beszéltek. Az amerikai adminisztráción belül a Nemzetbiztonsági Tanács munkatársai, valamint a védelmi és a hírszerzési közösségből többen is kiálltak a gázvezeték elleni erős szankciók mellett, a külügyminisztérium és a kereskedelmi tárca képviselői viszont megfontoltabb megközelítést támogattak. A politikai harcot az előbbiek nyerték meg, és Ronald Reagan elnök végül kivetette a szankciókat.
Az akkori amerikai szakértői becslések szerint a bevezetett szankciók legalább három évvel lassíthatták volna a gázvezeték építését. A valóságban az utóbbiak győzedelmeskedtek, amikor az amerikai fél végül visszavonta a szankciókat, amelyek a gázvezeték megépítését érdemben nem lassították, viszont erősen megtépázták a szövetségesek közötti viszonyt.
A hidegháború időszakában az euroatlanti szövetségen belüli egyik legsúlyosabb konfliktust okozta az amerikai szankciók bevezetése a transzszibériai gázvezeték kapcsán. Az európai szövetségesek válasza és kiállása határozott volt. A német kancellár kijelentette, hogy az amerikai szankciók ellenére megépítik a gázvezetéket. Az akkori francia külügyminiszter pedig arról beszélt, hogy az Egyesült Államok gazdasági háborút jelentett be európai szövetségesei ellen, és a szövetségesek többé nem ugyanazon a nyelven beszélnek.
Másodsorban, Blinken meglátása szerint az euroatlanti szövetségen belüli konfliktusmentes, harmonikus együttműködés fenntartása a valódi, súlyos kihívásokkal szembeni fellépésekhez fontosabb, mint a nyugat–keleti kereskedelmi kapcsolatok miatti konfliktus eszkalálása.
Harmadszor pedig úgy véli, hogy a bölcs külpolitikához nemcsak arra van szükség, hogy megértsük a vetélytársak, ellenfelek motivációit, hanem arra is, hogy a szövetségesek szükségleteit is ismerjük.
A Blinken elemzésére hivatkozók arra is felhívják a figyelmet, hogy az európai–orosz gázkapcsolatok bírálata nem tűnik őszintének annak fényében, hogy az amerikai–orosz olajkapcsolatok milyen dinamikusan fejlődnek. A transzszibériai vezeték elleni amerikai fellépés hitelességét erősen aláásta, hogy az Egyesült Államok megszüntette a korábban – a szovjetek afganisztáni inváziója miatt – bevezetett gabonaembargót (1980), ami negatívan befolyásolta az amerikai agrárszektort. Az Északi Áramlat 2. kapcsán pedig felemlegeti azt a tényt, hogy az amerikai olajvásárlás Oroszországból tízéves csúcson van, és az amerikai olajszektor – a Venezuela elleni szankciók nyomán – egyre erőteljesebben függ az orosz szállításoktól.
Az Északi Áramlat 2. kapcsán bejelentett szankciós kivételek és a vonatkozó német–amerikai tárgyalások alapja talán ebben az érvelésben van. Az is egyértelmű Blinken könyve alapján, hogy az említett sarkalatos külpolitikai nézetkülönbség a szövetségen belül nem új keletű, a szerző szerint az euroatlanti szövetség megalkotásának pillanatában is jelen volt, de az 1982-es válság előtt nem került felszínre. Valóban, a Németország és Oroszország közötti kapcsolatrendszer számos krízissel és válsággal tarkított, de mindig a pragmatikus együttműködéshez visszatérő folyamatként írható le. A geopolitikai és geoökonómiai érdekekre építő együttműködés a kapcsolatrendszer stabil alapja. Egyes szakértők szerint ez a pragmatizmus a rapallói egyezmény (1922) óta végigkíséri az orosz–német kapcsolatokat, mások szerint a történet inkább háromszáz évvel ezelőtt kezdődött. A mai formájában a pragmatikus, kölcsönös előnyökre alapozódó, szelektív német–orosz együttműködés Willy Brandt 1970–1980-as években kifejtett működéséhez, az általa meghirdetett új keleti politikához, az Ostpolitikhez és annak jelszavához vezethető vissza: változás a közeledés révén (Wandel durch Annaherung).
Az Egyesült Államok külpolitikai gondolkodásában kiemelten fontosak a szankciók az ellenfelek és néha a szövetségesek ellen, ebben látnak eszközt a másik viselkedésének megváltoztatására. Németország külpolitikai gondolkodásában hangsúlyt kap a kölcsönösség, az egymásrautaltság, az összekapcsolódás felépítése, részben a másik fél viselkedésének megváltoztatása érdekében.
Az Északi Áramlat 2. esetében is ezeket a különbségeket fedezhetjük fel. Európa orosz gázbeszerzéseinek mértéke (40 százalék) sok biztonságpolitikai szakértő értékelésében kockázatként-veszélyként jelenik meg, ugyanakkor egyes szakértők meg vannak győződve arról, hogy ez a kölcsönös függés stabilizáló szerepet tölt be a kontinensen. Thane Gustafson, a Georgetown Egyetem professzora, a Rand Corporation volt elemzője, az IHS Cambridge Energy Research Associates szakértője és az európai gázpiac átalakulásainak egyik legjobb ismerője egy 2020-ban megjelent könyvében (The Bridge: Natural Gas in a Redivided Europe) amellett érvel, hogy az európai–orosz gázkereskedelem az 1960-as évektől máig „egy rendkívül stabil kölcsönös gazdasági függőség mintáját adja, amelyet nem tudnak szétzilálni a geopolitikai környezet változásai”.
A kölcsönös függés azt jelenti, hogy az orosz gazdaság legalább annyira függ az európai bevételeitől, amennyire az európai gázszükségletek az orosz gázszállításoktól. Az orosz és a német állam egyaránt azt hangsúlyozta az Északi Áramlat 2. esetén, hogy a projekt gazdasági vetületű, ami implicite azt is jelenti, hogy kölcsönös előnyökkel és függéssel jár, egyben garantált platformja a két ország közötti párbeszédnek, amelyet nem függeszthet fel a nemzetközi politikai helyzet változása. Német álláspont szerint az Északi Áramlat 2. projekt egyik stratégiai célja továbbá az európai–orosz kapcsolódás erősítése, és annak a valószínűségnek a csökkentése, hogy Oroszország még erőteljesebben Kína felé forduljon.
Mindezek fényében jobban érthető Németország álláspontja és politikája az Északi Áramlat 2. gázvezeték kapcsán, és nehezen elképzelhető, hogy a projekt miatt megváltozhat az ország és az európai partnervállalatok hozzáállása.
Ilyash György, a Külügyi és Külgazdasági Intézet kutatója
