További állami szerepváltásra van szükség

Interjú | Vélemény
Lehetetlen megmondani, mikor lesz vége a világgazdasági pangásnak, éppen ezért erre gazdaságpolitikát alapozni nem szabad - mondja Kornai János, a Nemzetközi Közgazdaság-tudományi Társaság új elnöke. A rangos pozíciót betöltő szakember szerint törekedni kell a választási ciklikusság megszüntetésére, és nem szabad halogatni a költségvetési pozíció javítását. A neves közgazdász úgy véli, 12 évvel a rendszerváltás után még mindig több területen szükség van az állami szerepvállalás újrafogalmazására.

Madár István

>> Először is engedje meg, hogy gratuláljunk a Nemzetközi Közgazdasági Társaság elnökévé választásához. Mit érdemes tudni erről a szervezetről?

– A szervezetnek nincsenek egyéni tagjai, hanem tulajdonképpen a nemzeti közgazdasági társaságok szövetsége. Több nemzetközi közgazdasági társaság is létezik, de ez az egyetlen, amelyik területileg és tematikailag sem szakosodott, tehát az egész világot és az egész közgazdasági szakmát átfogja.

>> Milyen feladatok hárulnak önre az elnöki funkcióból fakadóan?

– Nem ceremoniális tisztségről van szó, hanem valódi irányító funkcióról. Az elnök nevezi ki a tematikus kerekasztalok programbizottságát, és a világkongresszus szellemi előkészítése szintén az elnök feladata. Ezen túlmenően minden elnök a tevékenysége révén rajta hagyja a keze nyomát a szervezeten. Én két dologban szeretném a társaság életét előrevinni. Egyrészt szeretném a soraink között tudni a világ közgazdászszakmájával szellemi kapcsolatot tartani akaró kínai, vietnami és kubai közgazdászokat. Mint egy exszocialista ország polgára, ezt erkölcsi kötelességemnek érzem. A másik célom annak előmozdítása, hogy erősödjék a közgazdászok gondolkodásában az interdiszciplináris szemlélet. A közgazdászoknak érdemes lenne sokkal inkább felhasználni a szociológia, a politológia, a pszichológia és a történelemtudományok tudásanyagát és kutatási-elemzési módszereit.

>> Ön kutatóként nagy figyelmet szentel a magyar gazdasági folyamatoknak is. A jelenlegi gazdasági helyzettel kapcsolatban az egyik legnagyobb kérdés, hogy mikor érhet véget a recesszió közeli helyzet a világban, illetve mikor érheti újabb kedvező külső impulzus Magyarországot.

– Őszintén megmondom: nem tudom. És azt hiszem, a világgazdaság mostani jeleiből senki sem tudná megmondani, mert azok nem mutatnak egyértelmű irányt. Éppen ezért azt gondolom, hogy ha a külső impulzuson például a magyar árukra irányuló külföldi kereslet lökésszerű kibővülését érti, akkor – attól tartok – ennek időpontját sajnos lehetetlen megjósolni. Éppen ezért a magyar gazdaság jövőjét nem szabad ilyen bizonytalan reményekre alapozni. Viszont szélesebb értelemben külső impulzusként foghatjuk fel a versenyhelyzet tartós kiéleződését. Magyarország számára ebben a stagnáláshoz közel álló világgazdasági helyzetben kulcsfontossága van annak, hogy a versenyképességünk növekedjék. Ez az egyik fontos – sőt talán a legfontosabb – feladat a jelen pillanatban. Úgy látom, hogy ezt több oldalról is veszély fenyegeti. Különösen a bérek elszaladása és a forint túlértékelődésének tendenciája okozhat gondokat.

>> Ha a versenyképesség alakulásáról beszélünk, megkerülhetetlennek tűnik az a – részben politikai síkra is terelődött – kérdés, hogy megfelel-e a magyar gazdaság céljainak a jelenlegi árfolyamszint.

– Arról ma már nem érdemes beszélni, hogy helyes volt-e a tavalyi árfolyamrendszer-váltás módja és időpontja. Számomra úgy tűnik, hogy a forint túlzott erősödése árthat exportunk versenyképességének.

>> A magyar gazdaságon nem csupán a világgazdasági konjunktúra ingadozása, hanem a választásokhoz kapcsolódó ciklikusság is erős nyomot hagy. Mennyire tartja szerencsésnek ezt a jelenséget?

– Szerencsésnek semmiképpen sem mondható. Számos megfigyelés igazolja, hogy minden parlamenti választásokra épülő demokráciában létezik ilyesfajta ciklikusság. A politikusok sehol sem tudnak teljesen ellenállni a költségvetési osztogatás növelése árán történő szavazatszerzés kísértésének. Ezzel a realitással számolni kell. De ha eléggé általános jelenségről van is szó, annak mértéke egyáltalán nem közömbös, s ez a mérték országonként és időszakonként eltérő. A politikai arénában éppen jelen lévő és egymással küzdő erők érettségétől és önmérsékletétől függ, milyen messzire mennek az osztogatási ígéretekben, illetve magában az osztogatásban. A közgazdászszakmának és a médiának is feladata, hogy figyelmeztesse a kormányzatot a fiskális ellazulás veszélyeire. Nemcsak a mindenkori kormányzatot, hanem az ellenzéki erőket is vissza kellene tartani attól, hogy rálicitáljanak a kormány ígéreteire. Magyarországot néhány évvel ezelőtt súlyos társadalmi költséggel és áldozatokkal sikerült egyensúlyi pályára állítani. Fennáll a veszélye annak, hogy lecsúszhatunk erről a pályáról. A politikai erőknek más módokat kell találniuk a népszerűség növelésére. Meggyőződésem, hogy léteznek más eszközök. Szavazatokat hozhatnak – vagy amikor már mögöttünk vannak a szavazások, erősíthetik a politikai támogatást – az olyan tulajdonságok is, mint a megbízhatóság, szavahihetőség, a következetes korrupcióellenesség, a cselekedetek számonkérhetősége, az átláthatóság.

>> A külső és belső egyensúlyi pozíciók romlását a legtöbb szakértő a bérek elszaladásával magyarázza. Egyetért ezzel?

– Nyilván a keresetemelések jó része indokolható méltányossági, erkölcsi alapon. Úgy vélem azonban, hogy összességében túlságosan elszaladt a bérdinamika, és ez komoly feszültségeket okoz. Azt viszont nem hiszem, hogy ilyen összetett folyamatot csupán egyetlen tényező magyarázna. Legalább másik két magyarázó tényezőt érzékelek. Második tényezőként említeném a költségvetési kiadásoknak a kívánatosnál nagyobb mértékű növekedését, nemcsak a költségvetés által fizetett bérekét, hanem például az állami beruházásokét is. Végül a harmadik tényező a már említett árfolyam-erősödés, amely elkerülhetetlenül hat a külső egyensúlyra.

>> Mikor kezdhetünk aggódni?

– Aggódni máris lehet. Ezt nem akkor kell kezdeni, amikor nyakunkon a vész, hanem amikor megjelennek az első figyelmeztető jelek. Bölcs gazdaságpolitika akkor figyel fel a kedvezőtlen jelenségekre, amikor azok még aránylag csekélyek, de a trend kedvezőtlen irányú. Nem szeretnék ehhez olyan hüvelykujjszabályokat gyártani, hogy hány százalék folyó fizetésimérleg-hiánynál kell kigyulladnia a “piros lámpának”. Most még a folyamat megállítható és visszafordítható. A kockázat a kedvezőtlen tendenciák erősödésével, az idő múlásával folyamatosan növekszik, s a szükséges kiigazítás társadalmi költségei is súlyosbodnak.

>> Az idei év költségvetési szempontból már többé-kevésbé determinált. Ezek szerint “most” alatt a jövő év elejét kell érteni?

– Kétségtelen, a 2002-es esztendő sok szempontból már meghatározott. Én azonban azt szeretném hangsúlyozni, hogy azokon a területeken, ahol még van lehetőség a gazdasági pálya korrekciójára, már a hátralévő hónapokban is megfelelő gazdaságpolitikai döntéseket kell hozni – annál is inkább, mert a legtöbb kiigazítási rendszabály kedvező hatása csak késleltetéssel jut érvényre. Attól, hogy a költségvetés egy évre készül, a gazdaságpolitikának nem kell éves ciklusokban gondolkodnia és azt regisztrálnia, hogy októberben a 2002-es hajó már elment. A takarékoskodással nem kell január 1-jéig várni, hanem azt bármely percben el lehet kezdeni.

>> Sokan úgy vélik, hogy jövőre akár egy második “Bokros-csomag” is öszszejöhet. Ön látja ennek veszélyét?

– Rendkívül sajnálatosnak érzem, hogy a Bokros-csomag kifejezés pejoratív jelzővé, mumussá vált. Nem az akkori stabilizáció okozta a problémát, az csupán reakció volt a korábbi években kialakult katasztrofális helyzetre. Erkölcsileg kifejezetten kedvezően ítélem meg, hogy az akkori kormányzatnak volt ereje megállítani a szakadék széle előtt a gazdaságot. Napjainkban láthatjuk az argentin példán keresztül, hogy mit is jelent, amikor egy ország gazdasága teljesen öszszeomlik. Éppen ezért ideje lenne véget vetni a Bokros-csomaggal való ijesztgetésnek. Helyette idejekorán meg kell állítani azokat a folyamatokat, amelyek vészhelyzetbe sodorhatják a gazdaságot. Olyan állapotba, amikor már nincs más lehetőség, mint a drasztikus kiigazítás. A konkrét kérdésre válaszolva: úgy vélem, még jó időben vagyunk ahhoz, hogy egy ilyen helyzetet elkerüljünk. Ebből a szempontból nem tartanám egészségesnek, ha “népszerűsködési verseny” indulna. Az érvelés még mindig azt bizonygatná, hogy valamely intézkedés senkinek sem okoz hátrányt, hanem mindenkinek vagy sokaknak közvetlen anyagi előnnyel jár. Az ország állapota vegyes képet mutat, a kedvező tendenciák mellett kedvezőtlen folyamatok is vannak. Emelt fővel vállalni kell, hogy ezeket meg kell állítani. Nem kell szégyellni, hogy a gazdaságban szükség van az egészséges arányok helyreállítására. Ezek az egész országot szolgáló lépések, melyek vállalhatók, nem érdemes ebben a kérdésben ennyire defenzívnek lenni. Szükségesnek látom, hogy ezen a ponton még egy megjegyzést tegyek. Szerkesztő úr, érthető módon, a gazdaság nehézségeivel kapcsolatban kérdezte meg álláspontomat. De azért érdemes hangsúlyozni, hogy a magyar gazdaság fő tendenciái egészségesen alakultak. Imponáló a növekedés üteme, még ha lassabb is, mint szeretnénk, szépen mérséklődött az infláció, alapjában véve érvényesül a pénzügyi fegyelem, számottevő az export teljesítménye – és még sorolhatnám a minden megfigyelő által elismert teljesítményeket. A kutató közgazdász kötelessége azonban, hogy nyomatékosan felhívja a figyelmet a hibákra – ezért kapott akkora hangsúlyt a beszélgetésünkben az egyensúllyal kapcsolatos problémakör.

>> Ön – úgy is, mint az a közgazdász, aki a szocialista rendszer legátfogóbb leírását adta – a rendszerváltás évtizedében számos gazdaságpolitikai ajánlást fogalmazott meg. Milyen területeken kell még az állami szerepvállalás formáján és mértékén változtatni?

– A piacgazdaság megteremtéséhez szükséges átalakítás minimuma mindenképpen megvalósult. Az állami tulajdon és beavatkozás mértéke alapján Magyarország egyértelműen piacgazdaságnak tekinthető. Ez a megállapítás összefér azzal a kijelentéssel: van nem is egy olyan szféra, amelyben érdemes az állami szerepvállalás jelenlegi módján változtatni. Még mindig vannak olyan területek, ahol az állami tulajdon arányát lehetne csökkenteni. Például helyesnek tartanám, ha az egészségügyben növekedne a magánkezdeményezések szerepe. Ugyanez a helyzet a tudományos kutatás és a felsőoktatás terén is, de érdemes lenne olyan szektorok esetében is gondolkodni erről, mint a közlekedés. Amikor ezt a kérdést átgondoljuk, különböztessük meg a magánszektor bővülésének két formáját. Az egyik a privatizálás. A másik forma: új magánszervezet létrehozása nem állami pénzből, hazai vagy külföldi pénzforrásokból. A magam részéről még a szűkebben vett üzleti szférával kapcsolatban is mindig kiemeltem a második forma jelentőségét. Ez még ott is nagyobb mértékben járult hozzá a magánszektor gyors növekedéséhez, mint a privatizálás. Még inkább megnő az utóbbi forma, az újonnan belépő, új tőkével induló magánvállalkozások és nem állami intézmények szerepe. Szigorúan el kellene zárkózni minden olyan privatizálástól, amely könnyelműen – ingyen vagy irreálisan olcsó pénzért – magánkézbe játszana át állami javakat. Amikor a magánszektor további bővülését szorgalmazzuk, akkor az új kezdeményezések ösztönzésén, az előttük álló adminisztratív akadályok lebontásán van a hangsúly.

>> A különböző politikai erők gazdaságpolitikai gyakorlatát figyelve egyre nyilvánvalóbban merül fel az a gazdaságfilozófiai kérdés, hogy egy támogató, az allokációs folyamatokra erős hatást gyakorló, vagy egy “visszavonuló”, piacbarát államra van-e szükség. Önnek mi erről a véleménye?

– Nem tartom sem elkerülhetetlenül szükségesnek, sem pedig kívánatosnak, hogy az állam erőforrás-újraelosztó, allokációs szerepe tovább szélesedjék, sőt még azt sem, hogy akár a jelenlegi szinten maradjon. A magyar szaknyelv ugyanazt a “támogatás” szót használja annak megjelölésére, hogy a költségvetés vissza nem fizetendő pénzügyi forráshoz juttat egy gazdasági szervezetet vagy intézményt (angolul erre a subsidy kifejezést használják), vagy pedig az állam erejével sokféle eszközzel mögéje áll (support). Az előbbit vissza kellene szorítani, az utóbbi viszont kívánatos, s jó lenne hatékonyabbé tenni. Ha jól tudom, az egykori japán gazdaságpolitika jellemzésére kezdték használni a következő kifejezést: “picking the winners and the losers”, vagyis előre kijelölni a győzteseket és a veszteseket. Ez a verseny eszméjének megcsúfolása, s a sport világában az ilyen kísérletek botrányba fulladnak. Sajnos a gazdaságban eléggé megszokott, s nálunk az utóbbi években különösen elterjedt. Ezt nagyon rossz gazdaságpolitikának tartom, amit mindenképpen meg kell szüntetni. Csak nagyon kivételes esetekben szabad pénzügyi támogatást nyújtani. A megfontolt kivételektől eltekintve a piacnak kell eldönteni, ki állja meg a helyét a versenyben s ki nem. Összefoglalva, nem vagyok a nyers

piaci folyamatokat passzívan szemlélő állam gondolatának szószólója, de az állami erőforrás-osztogatást és a hozzá társuló klientúraépítést határozottan ellenzem. Nem visszavonuló, hanem a szerepét váltó, újraformáló államra van szükség. A funkcióváltás összességében az állami újraelosztás csökkenését jelenti, de ennek legyen egészséges dinamikája. A magánszféra és az öngondoskodás aránya növekedhet anélkül, hogy az államilag garantált juttatások volumene bármikor is csökkenne. Sőt, az utóbbi – a gazdasági növekedés adta lehetőségeken belül – növekedhet is, de lassabb ütemben, mint az előbb. Más szóval, fokozatosan és zökkenők nélkül menjen végbe az átcsoportosítás. Nem szabad megengedni, hogy az állam fejvesztetten kirohanjon például olyan területekről, mint az egészségügy vagy a nyugdíjrendszer.

Mindig legyen tíz fillér a zsebedben

Török Zoltán nagypapája gazdasági alapvetése mentén tartja csúcson a soproni kosárlabdacsaptot. A cél a régi, ám most kénytelen meghúzni a nadrágszíjat.

Elemzők: erős maradhat a növekedés az idei harmadik negyedévben is

A júliusi kedvező makrogazdasági adatok alapján szinte biztosra vehető, hogy a harmadik negyedévben is négy százalék felett bővülhet a magyar GDP.
Világgazdaság Piactér