Újra növekszik az átlagos munkaidő

A fejlett OECD-tagállamokban az átlagos munkaórák száma 1870 és 1990 között évi körülbelül 3000-ről 1500-2000-re esett vissza. Ez az irányzat azonban a legutóbbi évtizedben megfordult. A 90-es években nőtt a munkaórák száma Magyarországon, Svédországban és az Egyesült Államokban, másutt alig változott, vagy a csökkenés kisebb ütemben folytatódott. A korábbinál is erőteljesebb csökkenést csak Japánban és -- a legutóbbi évek kivételével -- Dél-Koreában regisztráltak. A francia 35 órás munkahét törvényes bevezetése 1999 és 2000 szeptembere között 1,9 százalékkal mérsékelte a ténylegesen ledolgozott munkaórák számát. Az OECD tanulmánya azonban nincs tekintettel Magyarország, Finnország esetében a keleti piacok összemlására, az ázsiaiaknál pedig a rossz konjunktúrára, illetve a pénzügyi válságra.
A teljes foglalkoztatottak évi munkaidejének változása és még inkább a részmunkaidő szerepének változása átlagosan nagyobb befolyással volt az összes munkaidőre, mint a részmunkaidőben dolgozott órák számának változása. Az utóbbi hatása viszont országonként igen eltérő volt.
A munkaórák számát minden országban a törvényes szabályozás és a kollektív szerződés valamilyen kombinációja határozza meg. Az előbbi különösen erős Franciaországban, Portugáliában és Spanyolországban, a kollektív szerződés viszonylag erősebb Dániában, Német-, Olaszországban és az Egyesült Királyságban, míg leginkább vegyesnek nevezhető a belga, a görög, az ír és a holland rendszer. A tanulmány szerint 1999-ben a legtöbb európai országban a heti 40 óra volt a szokásosnak tekinthető munkaidő, részben a jó konjunktúra túlóráinak köszönhetően.
Az OECD írása azoknak a közvélemény-kutatásoknak az eredményeit is ismerteti, amelyek azt vizsgálták, a csökkentett munkaidő vagy a részmunka a népszerűbb. Azt a kérdést is feltették, hogy milyen mértékben hajlandók az alkalmazottak a munkaidejük növelését vagy csökkenését a bérük ellenkező irányú változására cserélni. Egy 1994-ben végzett nemzetközi felmérés szerint az Európai Közösség akkori 12 tagállamában az alkalmazottak 38 százaléka többre becsülte a munkaidő csökkentését, mint a bér emelését. 56 százalékuk vágyott inkább több bérre, 6 százalékuknak nem volt véleménye. Ugyanaz a vizsgálat nagy érdeklődést mutatott a részmunkaidő iránt. Az így alkalmazottaknak (az összes munkavállaló körülbelül 15 százalékának) csak 31 százaléka dolgozott volna inkább teljes munkaidőben. A teljes időben dolgozóknak viszont csak 12 százaléka vágyott részmunkaidős foglalkoztatásra.
Egy 1998-ban végzett vizsgálat is azt mutatta, hogy nagy az érdeklődés a rövidebb, valamint a részmunkaidő iránt, és a legkívánatosabb részmunkaidő 20-25 órás. Sok nem dolgozó nő vállalna részmunkaidőben állást, az Európában 1987 és 1997 között keletkezett új munkahelyek fele volt ilyen.
A részmunkaidőben foglalkoztatottak munkahelye átlagosan kevésbé tartós, mint a teljes munkaidőben dolgozóké, és órabérük is kisebb. Ennek oka az, hogy képzettségük általában alacsonyabb szintű. Ezt csak részben ellensúlyozza, hogy kezdik kiterjeszteni rájuk a nem bérjellegű juttatásokat.
A részmunkaidő nem azonos a rugalmassal, az utóbbi fogalom felöleli a több műszakos alkalmazást, a délutáni és az éjszakai, továbbá a munkaszüneti napokon végzett munkát is. Az olyan alkalmazottak aránya, akik úgy nyilatkoztak, hogy több műszakban dolgoztak, 1992 és 1998 között 9 százalékról 12-re nőtt, aminek konjunkturális okai is lehetnek. Az évi munkaidős szerződés a vezetők és a szakemberek körében nem új, de mostanában az órabéresek körében is terjed. A nagy európai cégek 10 százaléka nyilatkozott úgy 1995-ben, hogy a legutóbbi három évben nőtt az ilyen megállapodások száma, és csupán 3 százalékuknál csökkent. Egyes országokban érdeklődés mutatkozik a nullaórás szerződések iránt is. Ezek szerint az alkalmazottakat csak akkor hívják be, ha munka adódik. Erről a megoldásról statisztikai adatok még nincsenek. A legutóbbi forma gyakran használt elnevezése az antiszociális munkaidő.