Pénzügyi élet a bankokon túl

A cikksorozat eddigi részeiben a rezidens vállalatok egy részéről, a nem pénzügyi vállalatokról és a monetáris intézményekről már volt szó (Nem-pénzügyi vállalatok pénzügyi szemmel, Pénzügyiek pénzügyei). Azonban a gazdasági élet az utóbbi évtizedekben a vállalati szektor eme két klasszikusnak tekintett intézményi köre mellett újabb, speciális tevékenységre szakosodott szereplőkkel bővült. Statisztikai szaknyelven ezeket az intézményeket egyéb pénzügyi közvetítőknek, valamint biztosítóknak és nyugdíjpénztáraknak nevezik. Ez a három vállalatcsoport, valamint a monetáris intézmények (központi bank és egyéb monetáris intézmények) és a pénzügyi kiegészítő tevékenységet végzők (ezekről azonban elhanyagolható súlyuk miatt a mostani cikkben nem lesz szó) alkotják a pénzügyi szektort.

A pénzügyi szektort és annak egyes alszektorait az odasorolandó tevékenységek definiálják, azaz csak meghatározott tevékenységet végző vállalatok tartozhatnak ebbe a szektorba. A pénzügyi és nem pénzügyi vállalatok, valamint a pénzügyi vállalatok alszektorai közötti határ tehát főtevékenységeikkel esik egybe. Így a vizsgálódáshoz elengedhetetlen a szóban forgó tevékenységek alaposabb ismerete.





>> A pénzügyi közvetítés természete



Egyszerűen fogalmazva a közvetítés vevők és eladók összepárosítását jelenti olyan körülmények között, amikor a felek közvetlen kapcsolata valamilyen okból nem jöhet létre. A legfontosabb ilyen ok az, ha mind vevőből, mind eladóból túl sok van ahhoz, hogy azok egymásról elegendő információt szerezhessenek és kiválasszák a legjobban megfelelő partnert. Ilyen esetben a közvetítő jelenléte számottevően növelheti az adott piac hatékonyságát.

A pénzügyi közvetítés ennél annyival összetettebb, hogy nem pusztán a vevők és eladók (jelen esetben hitelezők és adósok) közötti kapcsolat létrehozatalát jelenti. A pénzügyi közvetítőnek az érintett felekkel szembeni kötelezettsége, illetve joga is sokkal több. A hitelezővel szemben ő felel, az adós pedig neki felel a hitelezett összeggel, így a feleknek nemcsak a közvetítés másik féllel szemben támasztott feltételeit, de még a másik fél személyét sem kell hogy ismerjék. Valójában a pénzügyi közvetítő tevékenysége során tulajdonosa lesz a közvetítés tárgyának, azaz ki kell mutatnia saját mérlegében is mind a források, mind az eszközök között (a hitelezővel, illetve az adóssal szemben). Ily módon annak átvétele után azzal saját belátása szerint rendelkezik, azaz ő dönti el, hogy milyen módon fekteti be (befekteti-e egyáltalán).

Mi a közvetítés eszköze, milyen instrumentumokon keresztül zajlik a közvetítés? A kérdésnek már az általános megválaszolása is elvezet a pénzügyi szektor alszektoraihoz. Mivel egy pénzügyi közvetítőnek nagyszámú potenciális hitelezővel és adóssal kell kapcsolatban lennie, ezért mindkét oldalon szabványosított instrumentumokkal kell dolgoznia. Forrás oldalon több ilyen instrumentum van, amelyek közül a betét, a befektetési jegy és a biztosítástechnikai tartalék a legelterjedtebb. Az eszköz oldalon kettő, a hitel és az értékpapír, amelyek azonban kevésbé specializáltak, azaz nem csak a közvetítők használják.

A pénzügyi közvetítés klasszikus formája, a hitelintézetek, azaz az egyéb monetáris intézmények által működtetett betét-hitel csatorna. Mindkét instrumentumtípus jellegzetes monetáris eszköz, betéteket lényegében csak ezek az intézmények fogadhatnak el, és az üzletszerű hitelezésben is ők járnak élen. Ha valaki a közvetítésnek ezt a formáját veszi igénybe, általában teljesen szabványosított termékekkel találkozik. Hitelezőként alacsony kockázat mellett tehet szert fix, a betéti kamatlábbal rögzített jövedelemre, adósként pedig előre tervezhető költségek mellett fér hozzá hitelhez.





>> Nem monetáris

pénzügyi közvetítők



A pénzügyi közvetítés tehát egyéb csatornákon keresztül is megindult. Ez tulajdonképpen annak az egyszerű ténynek köszönhető, hogy a forrásigényes szektorok (mint a nem pénzügyi vállalatok és a államháztartás) hitelfelvétel mellett egyéb módon is forráshoz juthatnak, nevezetesen értékpapír-kibocsátással. S bár ezek a befektetési formák közvetítők nélkül is hozzáférhetőek, a kilencvenes évek közepétől (tőlünk nyugatabbra sokkal előbb) megjelentek a pénzügyi közvetítés azon új formái, amelyek tipikusan ezekre az eszközökre specializálódtak: a befektetési alapok (illetve a kockázatitőke-társaságok és -alapok), befektetési és pénzügyi vállalkozások, a biztosítók és nyugdíjpénztárak.

Emellett az utóbbi években igen erőteljesen növekedett a speciális célú nem banki hitelezés (pénzügyi lízing, fogyasztási és áruvásárlási hitelek terén). Az ilyen típusú kölcsönökkel foglalkozó intézmények az adós szempontjából a bankokéhoz igen hasonló szolgáltatást nyújtanak, de forrásaikat nem betétek, hanem jórészt hitelintézetektől felvett kölcsönök (esetleg saját tőkéjük) alkotják.

Ezek az intézmények alkotják a nem monetáris pénzügyi közvetítők alszektorait: az egyéb pénzügyi közvetítőket, valamint a biztosítókat és nyugdíjpénztárakat. E szektorok nevével kapcsolatban érdemes annyit megjegyezni, hogy tulajdonképpen a biztosítók és nyugdíjpénztárak is egyéb pénzügyi közvetítők, de az általuk képviselt befektetési politika sajátosságai miatt érdemes őket külön szektorba sorolni. (A pontos elnevezése tehát "egyéb pénzügyi közvetítők a biztosítók és nyugdíjpénztárak nélkül" lenne, de ezt nehézkessége miatt "egyéb pénzügyi közvetítőknek" rövidítjük.)





>> Biztosítók

és nyugdíjpénztárak



A biztosítótársaságokról általában nem a pénzügyi közvetítés jut a laikus eszébe, hanem a biztosítás, azaz a kockázatok átvállalása és szétterítése. A biztosításnak ezt a formáját nevezik nem életbiztosítási ágnak. Ennek keretében a biztosító vállalja, hogy valamilyen káresemény bekövetkeztekor fizet bizonyos összeget, és ennek ellentételezésére rendszeresen beszed bizonyos díjakat.

Az, hogy ez pénzügyi közvetítés-e, vitatható. A biztosítók emiatt fennálló tartozása a statisztikában is - elkülönülve a biztosítók többi tevékenységétől - külön instrumentum kategória alatt van nyilvántartva, nem életbiztosítási díjtartalékok megnevezéssel. Ebben lényegében a biztosító szempontjából tartozásnak tekintendő, a várható kifizetések fedezetére szolgáló elkülönített öszszeg szerepel. Mivel a biztosított káresemények viszonylag gyakran fordulnak elő, ezért jelentős befektetési forrást ezek a biztosítási tartalékok nem képezhetnek.

Ami a biztosítótársaságokat vitán felül pénzügyi közvetítővé teszi, az az életbiztosítási ág. Ennek magyarázata az, hogy az ebbe az ágba tartozó biztosítási szerződések általában hosszú távra szólnak, s így igen sok múlik a biztosítási díjak jövedelmező befektetésén. Külön említést érdemel az életbiztosításokon belül az elérésre szóló életbiztosítás. Ez egy igen hosszú távra szóló, mindenféle káreseménytől független, speciális befektetési forma, amely szerint a lejáratig rendszeresen fizetett összeg ellenében a biztosító a lejáratkor bizonyos összeg visszafizetését vállalja. A visszafizetendő öszszegre fedezetül szolgáló befektetésekről dönthet a biztosító, de az is elképzelhető, hogy ezt magára vállalja a biztosított (ez utóbbi az úgynevezett befektetési egységekhez kötött, angolul unit-linked típusú életbiztosítás).

Az ebbe a szektorba tartozó másik nagy intézményi kategóriát a magán- és önkéntes nyug-díj-, önkéntes egészség- és önsegélyező pénztárak alkotják. E pénztárak tevékenysége - befektetéspolitikai szempontból - hasonló a biztosítótársaságokéhoz: az egészség- és önsegélyező pénztárak inkább nem életbiztosítási, a nyugdíjpénztárak inkább életbiztosítási jellegű tevékenységet végeznek. E különbözőség ellenére a pénztárak öszszes kötelezettségét a nyugdíjpénztári díjtartalékok között számoljuk el.

A biztosítási tevékenységek fejlődése igen látványos volt az utóbbi hat évben (lásd 1. ábra). 1997 végétől látványosan, a gazdaság növekedését túlszárnyalta mind az életbiztosítási, mind a nyugdíjpénztári díjtartalékok állománya (az előbbi 154-ről 653, az utóbbi 57-ről 894 milliárd forintra). A nyugdíjpénztári tartalékok meredekebb emelkedése annak köszönhető, hogy egyrészt ez a megtakarítási forma viszonylag későn vált elérhetővé (az önkéntes pénztárak 1994 végétől, a magánnyugdíjpénztárak 1998 elejétől kezdhették meg működésüket), másrészt az életbiztosításnál (a magán-nyugdíjpénztári befizetések kötelező jellege miatt) szélesebb körben használt befektetési forma. Ezek mellett az egyéb források - döntően a nem életbiztosítási díjtartalékok és a biztosítótársaságok saját tőkéje - követte a GDP növekedését (88-ról 192 milliárd forintra nőtt).

Akár nyugdíjpénztári kötelezettségről, akár haláleseti vagy elérésre szóló életbiztosításról legyen is szó, igen tág tere nyílik a pénzügyi közvetítésnek. A szerződések hosszú időtartama miatt a rendszeresen fizetett biztosítási díjakat hosszú lejáratú eszközökbe lehet fektetni. E csatornák a tartalékokból a hosszú lejáratú standardizált termékek (mint például az államkötvények) vagy kisebb mértékben a magasabb kockázatú, de magasabb hozamú tőzsdei részvények felé irányítják a szabad forrásokat (lásd 2. ábra). A vizsgált időszak alatt a hosszú távú értékpapírok (amelynek 80-90 százalékát a hazai állampapírok teszik ki) állománya majdnem hétszeresére nőtt, a tőzsdei részvényeké pedig közel négyszeresére.





>> Egyéb pénzügyi

közvetítés



A biztosítók és nyugdíjpénztárak mellett pénzügyi közvetítéssel a befektetési alapok, kockázatitőke-alapok, pénzügyi és befektetési vállalkozások foglalkoznak. Ez a négy intézménycsoport alkotja az egyéb pénzügyi közvetítők szektorát, de gazdasági súlyuk szerint a befektetési alapok és a pénzügyi vállalkozások képviselik a szektor túlnyomó részét. A befektetési alapok tevékenysége tulajdonképpen átmenetet képez az egyéb monetáris intézmények és a biztosítók, nyugdíjpénztárak tevékenysége között: befektetési jegyek formájában gyűjtött forrásaikat zömmel a monetáris intézmények megkerülésével fektetik be. Azonban bizonyos sajátosságaik megkülönböztetik őket a biztosítóktól. Az egyik, hogy az alapok a befektetés célja szerint specializálódnak: vannak részvény-, kötvény-, nemzetközi részvény-, nemzetközi kötvény- és ingatlanalapok, valamint "alapok alapja", azaz befektetési jegybe fektető alap. Másik jellegzetességük, hogy a befektetési jegyek szabadon visszaválthatók, azaz a befektetési alapnak kötelessége a jegyet visszavásárolni, méghozzá a közzétett napi árfolyamon (ami az alap befektetéseinek egy befektetési jegyre eső értéke az adott napon). Így az egyes befektetési jegyek különböző kockázatú befektetéseket jelentenek, amelyek között a befektetési jegy vásárlója tud választani, s választását tetszés szerint módosíthatja. A befektetési alapoknak ez a jellemzője élesen megkülönbözteti őket a biztosítóktól és a nyugdíjpénztáraktól, ahol a befektető nem, vagy csak igen nagy költségek mellett tud közvetítőt váltani, vagy befektetett pénzéhez hozzájutni (bár a "unit-linked", azaz a befektetési egységekhez kötött életbiztosítás már a portfóliók közötti választást lehetővé teszi).

A pénzügyi közvetítéssel foglalkozó nem monetáris intézmények másik két csoportja a befektetési és a pénzügyi vállalkozásokból áll. Az előbbiek értékpapír-kereskedelemmel (portfóliókezelés, jegyzési garanciavállalás, letétkezelés, befektetésihitel-nyújtás stb.) foglalkoznak, de súlyuk - mérlegüket tekintve - a pénzügyi közvetítésben nem túl jelentős (mérlegfőösszegük mintegy tizede a pénzügyi vállalkozásokénak és kevesebb mint huszada a szektor összes pénzügyi eszközének). Ezzel szemben a pénzügyi vállalkozások az utóbbi két évben látványos fejlődésnek indultak. Ezek a cégek a főleg pénzügyi szolgáltatásokat nyújtanak (hitelnyújtás, faktoring, pénzügyi lízing, vagyonkezelés stb.), s ezért eszköz oldalukon a hitelek vannak túlnyomó többségben. Forrásaikat zömmel szintén a hitelek teszik ki, mivel a bankoktól felvett kölcsönöket hitelezik tovább. Éppen ezért tulajdonképpen a pénzügyi vállalkozások tevékenysége nem jár a monetáris közvetítés megkerülésével, csak kiegészítésével.

Mivel a befektetési alapok nem vehetnek fel hitelt, a pénzügyi közvetítők nem bocsáthatnak ki befektetési jegyeket, ezért az egyéb pénzügyi közvetítők adataiban elkülönülnek egymástól a két intézménytípus adatai (ugyanis mint már említettük, a befektetési vállalkozások aránya igen csekély). A biztosítókhoz hasonlóan mind az alapok, mind a pénzügyi vállalkozások növekedése felülmúlta a gazdaságét (lásd 3. ábra). Az utóbbiak részesedése a pénzügyi közvetítésből azonban 2000-től rohamosan emelkedett, így ez év közepére utolérte, majd meghaladta az alapok részesedését.

Ez a dinamika szinte egy ez egyben tükröződik a szektor portfóliómozgásában és összetéte-

lében (lásd 4. ábra). Forrásaikhoz hasonlóan eszközeikben is megkülönböztethető a szektort domináló két intézménycsoport befektetése. Az értékpapírok állományának túlnyomó része a befektetési alapok, míg a hiteleké a pénzügyi vállalkozások eszközei között szerepel. Az, hogy az értékpapírok állománya az utóbbi két évben stagnált (szemben a befektetési jegyek állományának növekedésével), annak köszönhető, hogy az állampapír-árfolyamok volatilitásának növekedése miatt az alapok nagyobb arányban fektettek a fix hozamú betétekbe.