Utasításokkal nem lehet megnyerni a háborút
A fejlett országok mégis ezzel próbálkoznak. A kormánypolitikák legdivatosabb szava most a reguláció: a válság okozójának tartott, elszabadult tőkepiacok korlátozása, szabályozása. Az amerikai kongresszusban majdnem kész az új törvény a bankok kockázatvállalásának korlátozására. A német kormány nemrég betiltotta az áresésre játszó, fedezetlen eladásokat.
A reguláció célja újabb adósságválságok megelőzése lenne. Kérdés, működhet-e a reguláció az alapjában szabad tőkepiacon, illetve egyáltalán igazi céljuk lehet-e a kormányoknak a globálissá vált tőkepiac megrendszabályozása, korlátozása?
A 2007-ben kitört adósságválság első szakaszát a magánszektor túlhitelezése okozta, és a magánszektor hitellátásának összeomlása vezetett a gazdasági válsághoz, a hazai össztermék (GDP) csökkenéséhez majdnem mindenütt a világon, de főleg a fejlett országokban. És most - miközben még az első szakasz sincs mögöttünk - már itt az adósságválság második szakasza: a felduzzadt, több országban már szinte kezelhetetlen közadósság okoz újabb bajt.
Hihetnénk: a rohamosan növekvő államháztartási hiány és a nyomában vészesen emelkedő közadósság a válság következménye: a lelassult gazdasági tevékenység miatt kevesebb adó, illetve a másik oldalon a gazdaságösztönzés költsége okozta. Valójában a fejlett országokban a közadósság nem most kezdett nőni - a válság csupán súlyosbította, esetleg akuttá tette a problémát.
A második világháború utáni nemzetközi pénzügyi rendszer, amelyet az 1944-es Bretton Woods-i egyezmények alakítottak ki, nem tett lehetővé korlátlan tőkeáramlást. Nem is tehetett, mivel a nemzetközi rendszer alapja a valuták rögzített - habár kiigazítható - árfolyama volt. A nemzetközi tőkeáramlás szabályozása némi játékteret hagyott a hazai és a nemzetközi pénzügyi feltételek között a rendszerben részt vevő országok számára, abban az értelemben, hogy a nemzetközi árfolyamrendszer azonnali felborításának kockázata nélkül lehetett követni hazai célokat. Ha ezek miatt az árfolyam kiigazításra érett vagy szorult, akkor a tőkemozgás korlátozása hozzájárult a kiigazítás rendezett lebonyolításához.
A rendszer célja a világkereskedelem rendezett fejlesztése volt, amihez stabil valutákra volt szükség, ez viszont kizárta a tőke szabad áramlását. A rendszert azonban a tulajdon sikere temette maga alá. Ahogyan a nemzetközi kereskedelem bővült, és a kereskedelem és az azt finanszírozó hazai pénzügyi intézmények liberalizációja előre haladt, a szabályozás hovatovább nem tudott különbséget tenni a termelő és kereskedelmi célú pénzügyi ügyletek és a spekulációs célú - pénzt pénzből "gyártó" - ügyletek között. A részvény-, az adósság-, a deviza- és a származékos termékekkel való kereskedelem kitört a palackból, és mindinkább kikerülte az ellenőrzést. A fejlett országok 1973-ban felmondták a tarthatatlanná vált Bretton Woods-i rendszert, áttértek a szabadon lebegő valutaárfolyamokra. A nemzetközi tőkemozgást korlátozó szabályokat ugyan nem rögtön, de az 1990-es évek közepére, végére minimálisra csökkentették a legtöbb fejlett országban.
A tőkepiacok - gyakorlatilag a hitelkínálat - és a nemzetgazdaságok jövedelemtermelő képessége közti aránytalanság nem a mostani válság terméke, épp ellenkezőleg. Az Európai Unió átlagában a tőkepiac mérete - a részvények és az adósságot megtestesítő értékpapírok év végi piaci tőkeértékében és a bankok év végi mérlegfőösszegében mérve - már 1995-ben az össz-GDP 3,24-szerese volt. Az arány 2001-re 6,52-szeresre romlott, de az elmúlt évtizedben nem rosszabbodott: 2007-ben a GDP 5,49-szeresét, majd a pénzügyi válság első teljes éve, 2008 végén a 17,134 billió dolláros GDP 5,1-szeresét tette ki a tőkepiac 87,35 billió dolláros értéke. Az Egyesült Államokban hasonló volt a folyamat: 1995-ben 3,16 szoros, 2001-ben 5,4-szeres, 2007 végén 4,42-szeres, 2008 végén 3,9-szeres volt az akkor ott 56,314 billió dolláros tőkepiac mérete az azévi, 14,44 billió dolláros amerikai GDP-hez képest.
A világ hét legfejlettebb ipari országában (G7) 1950-ben a bruttó közadósság a GDP-nek átlagosan valamivel több mint 80 százalékát tette (a Nemzetközi Valutaalap statisztikája szerint) a manapság épp hogy prudenciálisnak tartott legföljebb 60 százalék, illetve az ajánlott 40 százalék helyett. Az arány a legjobb évekre, 1973 környékére 40 százalék alá csökkent, és azóta szüntelenül nő. A válság előtti csúcsa, 2004-06 táján, ismét meghaladta a 80 százalékot, és most 120 százalék felé közelít.
A közadósság csökkenése, majd gyors növekedése feltűnő időbeli egybeesést mutat a globális tőkeáramlás korlátainak működésével, illetve később a felszámolásukkal és a tőkepiac mérhetetlen növekedésével. Ez arra vall, hogy a kormányok éppúgy éltek, illetve visszaéltek a nemzetközi tőkepiacok felszabadulásával, mint a magánszemélyek, a vállalatok és a spekulánsok: a hiányzó jövedelmet hitelből pótolták, addig is szőnyeg alá söpörve a szerkezeti problémákat.
A válság mostani, második szakaszának jellemzője, hogy a közadósság finanszírozása tőkét szív el a gazdaság elől, miközben a nemzetközi tőkepiac finanszírozó képessége szintén a válság miatt az utóbbi pár évben nem nőtt, hanem csökkent. Ezért a fő kérdés manapság: komolyan vehető-e a kormányok szándéka a tőkepiac megregulázására éppen akkor, amikor kemény verseny indul a kormányok és a magánszektor között a finanszírozásért? És ha igen, mi a reguláció igazi célja? Ha a kormányok győznek, és a gazdaság nem jut elég tőkéhez, akkor győznek-e valójában az országok?
MTI Eco-->
