Jelentés az adósságfrontról

Megállapítható, hogy tavaly ténylegesen nem az adósságcsökkentés volt a legfontosabb kormányzati prioritás.

1. Az EU módszertana szerinti bruttó államadósság 2010 és 2011 vége között 0,8 százalékponttal, a GDP arányában 81,4 százalékról 80,6 százalékra csökkent. Annak ellenére csak ennyivel, hogy tavaly a magánnyugdíjpénztárak vagyonának döntő részét, 2946 milliárd forintot, a GDP 10,5 százalékát államosították, amivel elvileg teljes egészében az államadósságot kellett volna mérsékelni. A legfrissebb statisztikák szerint ennek a kifejletnek a fő okai a következők:

a) A GDP százalékában számolva a 10,5 százalékos államosított nyugdíjvagyonból eleve 0,8 százalékot adósságcsökkentés helyett „reálhozam-kifizetés” néven szétosztottak, további 0,5 százalék körüli vagyon az átvételt követő tőzsdei veszteségek (illetve részben a lebonyolítási költségek) miatt „elégett”. 2,4 százalék 2011 végén még megmaradt, mert a kialakult piaci helyzetben célszerűbbnek látszott az értékesítés halasztása. Ténylegesen így tavaly csak a GDP 6,7 százalékát jelentő államosított vagyontömeg adósságcsökkentő felhasználása történt meg: 5 százalékot kissé meghaladó összeg formálisan az elfogadott 2011-es költségvetési törvény pénzforgalmi előirányzatait kikerülve közvetlenül államadósság-törlesztésre került, 1,6 százalék pedig a hivatalos költségvetési törvény teljesítése során csökkentette a kimutatott pénzforgalmi hiányt (és ezzel az adósság növekedését).

b) A költségvetési politika 2011-ben igazából az adósság változása szempontjából túlzottan magas hiányt eredményezett. A deficit a nettó (reálhozam-kifizetéssel csökkentett) nyugdíjvagyontranszfer nélkül, de különben az EU- módszertan szerint számítva a GDP 5,3 százaléka volt, ami nominálisan közel 7 százalékkal növelte az államadósságot. Mivel a folyó áras GDP csak 5,3 százalékkal emelkedett, a nyugdíjvagyontranszfer nélkül vizsgált költségvetési folyamatokból az adósságráta mintegy 1,2 százalékpontos növekedése következett.

c) Ugyanakkor jelentős részben a hibás gazdaságpolitika és intézkedések, a befektetői bizalom megingása következtében a forint az év végére durván leértékelődött. Ez a devizaadósságon keresztül a GDP 4,8 százalékával emelte meg az adósságrátát.

d) Mindezeken túl mérsékelhette volna az adósságrátát, ha a ténylegesen a GDP 2 százalékát kitevő (az ESA-hiányt nem érintő) költségvetésirészvény-vásárlások helyett ezekből a pénzforrásokból adósságcsökkentésre kerül sor, de ez a lehetőség kihasználatlan maradt.

Összegezve megállapítható, hogy tavaly ténylegesen nem az adósságcsökkentés volt a legfontosabb kormányzati prioritás. Ha az lett volna, a tavalyi költségvetés a nyugdíjtranszfer nélkül számítva is csak 3 százalék ESA- (maastrichti) hiányt enged meg, a részvényvásárlások elmaradnak (vagy a megvett csomagot később értékesítik), nincs reálhozam-kifizetés. Mindezeken túl az árfolyamveszteség is teljesen vagy legalábbis jórészt elkerülhető lett volna (a 278,75 forintos 2010. végi euró-árfolyamszinthez képest), ha pl. a Széll Kálmán Terv 1.0 meghirdetése révén megnyilvánult befektetői bizalmat a további kormányzati lépések megőrzik, akár úgy is, hogy egy, már nyáron megkezdett IMF–EU-tárgyalás decemberig sikeresen lezárul. A fenti számításokból az adódik, hogy egy valóban az adósságcsökkentést középpontba helyező politika esetén az adósságmutató 2011 végére akár a GDP 72 százalék közelébe is eshetett volna!

A tavaly elmulasztott adósságcsökkentés egy része végleges, de egy része később még pótolható, visszanyerhető. Így különösen a forint árfolyamának az erősödése és az átvett (vásárolt) állami vagyonok értékesítése szolgálhatja ezt a folyamatot. Viszont ezek az adósságcsökkentési eszközök csak akkor használhatók idén, ha van IMF–EU-megállapodás. A javulási lehetőséget jelzi, hogy az államadósság-mutató 2012. március végére 78,9 százalékra csökkent – lényegében a forint erősödése következtében. (Igaz, ez még mindig csak 2,5 százalékponttal alacsonyabb érték a 2010. véginél!)

Az EU-átlag alatt

2. Nemzetközi kitekintésben, statisztikai értelemben még a tavalyi adattal is javult a viszonylagos államadósság- helyzetünk. 2011-ben az eurózóna adósságmutatója 85,3 százalékról 87,2 százalékra, az EU egészének adósságmutatója 80 százalékról 82,5 százalékra emelkedett. A tavalyi magyar 80,6 százalékos adat hosszabb idő után újra az EU-átlag alá került. Igaz, ez a viszonylagos javulás nem igazán a mi valós eredményünk. Egyrészt a válság hatására számos országban (különösen a bankkonszolidációk terhei miatt) bekövetkezett drámai romlásból, másrészt a magyar nyugdíjpénztári vagyon államosításából fakadt.

Ugyanakkor az államadósság-probléma megítélése nem csak a ráta nagyságának a kérdése (pl. a tavalyi év végén a komoly gondokkal küzdő Spanyolország 68,5 százalékon, Románia 33,3 százalékon állt). A megítélésben különösen fontos egyrészt a fenntarthatóság (azaz a középtávú költségvetési pálya ismeretében a lehetőleg csökkenő adósságszint realitása), másrészt a hazai megtakarítások, illetve a külföldi források szerepe az adósság finanszírozásban. Magyarország államadóssága éppen ezekben az érzékeny összefüggésekben minősül különösen sérülékenynek.

Költségvetési pálya

3. Az államadósság fenntarthatósága szempontjából a kulcskérdés a költségvetési pálya. Ez a közgazdasági megítélés szerint általában akkor tekinthető elfogadhatónak, ha önmagában a folyó hiány alakulása is képes az adósságmutató folyamatos csökkenésére. Ráadásul most már létezik egy olyan új EU-kritérium is, amely 60 százalék feletti adósságszint esetén legalább az ezen határérték feletti rész 1/20-ának megfelelő évenkénti adósságráta-javulást vár el. (Igaz, csak három év átlagában kérik ezt majd számon, de a piaci megítélésben sérülékeny országoknál nyilván mielőbb látni szeretné a piac a kívánalom teljesülését.) Erre tekintettel igazából egy kb. 1 százalékpontos éves adósságráta-csökkenést hozó középtávú magyar költségvetési pálya tekinthető csak megnyugtatónak. Egy ilyen pálya realitása szempontjából ma különösen kritikus kérdés a kamatkiadások jövőbeni alakulása és az éves folyó hiánycélok kalibrálása.

a) Ha sokáig tart az államadósság finszírozásának egy ideje folyamatos kedvezőtlen átárazódása (a megugrott forint­- hozamok és a devizakibocsátás ellehetetlenülése következtében növekvő forint-finanszírozási arány miatt), az jelentősen megemelheti az államháztartás kamatkiadásait. A legújabb konvergenciaprogram a GDP 4,1-4,2 százalékára teszi az ilyen 2012–13-as éves kiadásokat, ami a teljes állományra 5,2 százalékos átlagos nominális kamatlábat jelent. Ha egy olyan középtávú forgatókönyvet feltételezünk, ahol nincs IMF–EU- megállapodás, viszont a piaci finanszírozás jelentős kockázati felárral és döntően forintban, de lehetséges marad, számottevő költségvetési többletteher keletkezik. Például 9 százalékos nominális finanszírozási kamatláb mellett a kamatkiadások középtávon akár a GDP 6-7 százalékáig emelkedhetnek, ami a GDP 2-3 százalékát kitevő többletrestrikciós követelményt támasztana egy változatlan egyensúlyi cél tartása esetén. Elvileg egy ilyen magas kamatkiadási szint sem finanszírozhatatlan, „csak” egy például 2 százalékos GDP-arányos deficitcél esetén ehhez 4-5 százalékos elsődleges többletet kellene elérni a költségvetésben! Hozzá kell tenni, ez sem lenne példátlan, hiszen például 1997–2001 között az átlagos éves elsődleges többlet Belgiumban, Bulgáriában, Dániában, Finnországban, Írországban, Olaszországban és Svédországban ennél a mértéknél magasabb volt. Persze számunkra sokkal kedvezőbb lenne, ha az ilyen extra restrikciós kényszert sikerülne elkerülni. De nem tagadható: elvileg esetleg járhatónak bizonyulhat (a piaci államadósság- finanszírozás megőrizhetősége esetén) egy előzőek szerinti alternatív finanszírozási forgatókönyv is, noha ez óriási gazdasági hátrányokkal járna.

b) A következő évek egyik további költségvetés-politikai problémája az, hogy egy GDP 3 százaléka alatti folyó deficit önmagában (nem véve most számításba az egyéb említett egyszeri adósságcsökkentési lehetőségeket) nem feltétlenül elég az adósságráta csökkenő tendenciájának biztosításához, különösen az évi 1 százalékot közelítő mértékű adósságráta mérsékléséhez. A kulcskérdés ebből a szempontból a növekedési teljesítmény, illetve az inflációs folyamatok alakulása. Ha e két tényező együtteseként a GDP folyó áron például 5 százalék körüli mértékben nő, akkor 2,7 százalék alatti deficit elég lehet még a szigorúbb követelmény teljesítéséhez is. Ha azonban csak 4 százalékos a GDP-bővülési ütem (pl. a nálunk középtávon valószínű évi 3 százalék körüli infláció és 1 százalék körüli reálnövekedés miatt), akkor 1 százalékpont rátacsökkenéshez már 2 százalék alatti államháztartási deficit szükséges! (Persze a reálnövekedési teljesítmény hiányát az infláció felpörgetésével is lehet pótolni a GDP folyó áras növekedésében, idén sajnos éppen ennek vagyunk a tanúi.)

Erősíteni kell a bizalmat!

4. Az államadósság megítélésében általában kedvező, ha azt döntően hazai megtakarításokból lehet finanszírozni, míg a magas külső finanszírozás jelentős kitettséget, kockázati tényezőt jelent. Sajnos a magyar államadósságot jellemző hagyományosan erős külső kitettség tavaly még jelentősen fokozódott is, a központi költségvetés adósságának finanszírozásában a külföld (devizatartozások és a külföldiek forintállománya) aránya 56,7 százalékról 66,6 százalékra nőtt! Ezen a helyzeten rövid távon érdemben aligha lehet változtatni, azaz a külföldi befektetők bizalmának erősítése kulcskérdés.

Az államadósság-probléma enyhítéséhez vezető minden út az IMF–EU-megállapodás megkötésén, a befektetői bizalom visszaszerzésén át vezet.

Akar László-->