Kényes konfliktusba keveredett a magyar agrárvezetés és a magyar kormány is, midőn a múlt héten -- a száj- és körömfájásra hivatkozva -- általános importtilalmat rendelt el az EU-országokból származó gabonafélékre is. Kényes, mert néhány hónapon belül nem ez az első eset, amikor a magyar agrárvezetés lépése felhördülést vált ki Brüsszelben, s mert ezeknek a felhördüléseknek ára lehet még akkor, amikor majd mi számítunk megértésre, jóindulatra és kedvezményre a másik oldalon: az agrárfejezet forró pontjainak jövő évi tárgyalásakor.
Senki nem vitatja, hogy a járvány terjedése ellen a leggyorsabb intézkedéssel lehet a leghatékonyabban fellépni. Tagországokban már a fertőzés lehetőségének elkerülése végett is néhány nap alatt állatok tízezreit vágták le, jókora visszatetszést keltve az állatvédők körében. Az, hogy a csatorna innenső partján -- az első franciaországi leleteket leszámítva -- idáig még tömeges mértékben nem ütötte fel a fej a betegség, sokak szerint a kontinentális állat-egészségügyi hatóságok gyors és már-már brutális intézkedéseinek is köszönhető volt.
Ennyiből a magyar védekezés legitimitását önmagában nem kérdőjelezné meg senki. Amit Brüsszelben egyesek hiányolnak, az a mindezekhez -- főként egy jelölt ország részéről -- elvárható diplomatikusabb eljárás.
Az Európai Bizottság ma tudományos érvekre hivatkozva kategorikusan tagadja, hogy a gabonafélék járványhordozók lehetnek. Vagy ha ennek ellenére is nagyon óvatos akar lenni valaki, az e tekintetben csupán a már járvány sújtotta területekről, nem pedig az EU egészéből lehet (itteni olvasatban) még elfogadható. A magyar vélemény -- ugyancsak tudományos érvekre hivatkozva -- ettől eltérő, és az ehhez való jogot nem is vitatja senki. Ami kevésbé tekinthető tapintatos megoldásnak, ha a nyilván Budapesten is ismert EU-különvélemény dacára a megszorító intézkedést csupán sajtóértekezleten bejelentve, meg egy -- Brüsszelben tartalmában felszínesnek érzett, formailag pedig egyébként sem hivatalosnak minősülő -- faxüzenet formájában hozzák a legérintettebb Európai Bizottság tudomására. Sokak szerint lényegesen taktikusabb lett volna például konzultálni is az uniós féllel, és általában is elegánsabb -- hogy azt ne mondjuk: méltóbb -- formában közölni az előreláthatóan ellenkezést kiváltó intézkedést. És esetleg jobban oda is figyelni az itteni véleményekre is.
Lehet persze arra hivatkozni, hogy lépésével Magyarország nem az egyedüli. Szlovákia, Tunézia és részben Marokkó is hasonlóan döntött, miközben egyes EU-cikkeket a járvány miatt egyre szélesedő -- jóllehet, gabonát egyelőre nem érintő -- behozatali tilalom sújt az Egyesült Államokban, Kanadában, Ausztráliában, Új-Zélandon és más további államokban is. Igen, de ezek az országok (Szlovákia kivételével) nem is akarnak egyhamar az EU tagjaivá válni, még kevésbé várnak néhány hónapon belül kedvező választ a szektor egészét közvetlenül érintő magyar tárgyalási igényekre.
Brüsszelben diplomáciai és szakértői körökben visszatérően emlékeztetnek, hogy a csatlakozási agrártárgyalások során a jelölt egyetlen igazán "természetes szövetségese" csakis az Európai Bizottság lehet. Minden más résztvevő a saját nemzeti prioritásai alapján ül asztalhoz. Különösen áll ez az uniós joganyag felét kitevő mezőgazdasági fejezetre, amelynél a mérvadó nagyok közül legfeljebb brit szimpátiára számíthatunk, egyértelműen harciasan elzárkózó francia, dél-európai és bizony német érdekekkel is szemben. Ennélfogva pusztán tárgyalástaktikai megfontolásból is legalábbis célszerűnek tűnhet a bizottsági támogatást bizton az oldalunkon tudni. Túl sokat ugyan ez sem ér, hiszen a végső pillanatban aztán nem Brüsszellel, hanem a tizenöt tagállammal tárgyalunk. De már az is nagy segítség lehet, ha a bizottsági tárgyalási álláspontjavaslat nem zárja ki -- netán támogatja is -- a magyar érdekekkel jobban egybeeső uniós pozíciót.
Az Európai Bizottság és a magyar agrárvezetés közötti szövetség építése sohasem volt teljesen felhőtlen, de egészen a legutóbbi időkig nem is állt rosszul. Végül is Magyarország az elsők között írhatta alá az agrárkereskedelem további liberalizálásáról szóló "dupla zéró megállapodást", és még tavaly is az a tény, hogy elsőként adtuk át leendő SAPARD-programunkat, általános elismerést váltott ki. Azóta bizottsági körökben a korábbi kedvező megítélés folyamatosan romlik. Az errefelé mindmáig gyanakodva emlegetett kukoricaeladási ügy változatlanul élő rossz szájízt hagyott hátra, miközben nem segítette a renomé helyreállítását a SAPARD-előkészületek látványos lelassulása sem.
Az újabb magyar intézkedés mindezen környezetbe illesztve fejti ki a maga hatását. Aminél tehát a lényeg nem is feltétlen (csak) a tartalmon, hanem a formán van. A saját érdekek eltökélt védelmét jól ismerik itt is, el tudják fogadni, ha valaki kiáll mellette, még ha nem is értenek egyet vele. A dolog akkor válhat további folyamatok szempontjából önveszélyessé, ha mindennek kezelése olyanformán történik, hogy az még jobban elidegeníti a brüsszeli bizottságot is. Például az agrárfejezet tárgyalásakor.