A nemzetközi tévétársaságok egy része igyekezett váratlan szenzációként tálalni Szlobodan Milosevics szombatról vasárnapra virradó letartóztatását (ismételten megragadva -. ki tudja már hányadszor .- az alkalmat pályaképének felvázolására és az archív képanyagaik újrahasznosítására). A "Na végre!" kezdetű, de amúgy visszafogott politikusi nyilatkozatok viszont igen jól érzékeltették, hogy Milosevics elfogása a múlt év októberében bekövetkezett jugoszláv fordulat óta a várható, a decemberi parlamenti választások óta pedig a csaknem kiszámítható politikai események kategóriájába tartozott. Mindenekelőtt azért, mert Szlobodan Milosevicsnek a politikai forgalomból való e sajátos kivonása 2000 októbere óta a jugoszláviai -. szélesebb értelemben pedig a balkáni -. események valamennyi főszereplőjének elemi érdekében állt. Vita, illetve bizonytalanság legfeljebb az esemény időpontját és Milosevics további sorsát illetően állt fenn a felek között, kockázatot pedig csupán az akció konkrét lebonyolítása hordozott magában.
A nemzetközi közösség jogi és elvi politikai értelemben már a hágai Nemzetközi Törvényszék 1999. májusi döntése óta érdekelt volt ebben, de tekintettel arra, hogy a szerbiai ellenzék ekkoriban még nem jelentett politikai alternatívát, továbbá, mert Milosevics még alkalmasnak tűnt a tízéves balkáni dráma bűnbakszerepére, a NATO és az Egyesült Államok nem feszegette túlságosan a kérdést. Csupán Carla del Ponte asszony makacskodott folyamatosan Hágában a nemzetközi közösség és a Nemzetközi Törvényszék tekintélyét féltve, s annak tudatában, hogy a "balkáni nagyvad" elejtése igen jó alkalom a Nyugat presztízsének növelésére, amit az elmúlt időszakban alaposan megtépázott a daytoni rendezési folyamat megrekedése és a koszovói probléma megoldatlansága. Konkrét politikai értelemben azonban a nyugati országok és az Egyesült Államok csak Milosevics tavaly október eleji bukását követően váltak igazán érdekeltté a volt jugoszláv elnök letartóztatásában és felelősségre vonásában, illetve ez év első hónapjaiban, amikor látványosan kiderült, hogy az albán szeparatistákat nem különösebben zavarja a volt diktátor bukása dél-szerbiai és a macedóniai akcióik végrehajtásában. Miután egészen nyilvánvalóvá vált, hogy Szlobodan Milosevics ugyan kétségtelenül egyik legfőbb -. ám korántsem egyetlen .- szereplője és felelőse a balkáni válságnak, a jugoszláv exelnök a bűnbak szerepére is alkalmatlanná vált.
A másik oldalon a Kostunica és Djindjics vezette új jugoszláv vezetés is egyre inkább érdekeltté vált Milosevics letartóztatásában és felelősségre vonásában. Külpolitikai szempontból már a kezdetektől egyértelműen az volt, hiszen Szerbia számára létfontosságú a nemzetközi intézményekbe való visszatérés, s még ennél is fontosabbak a nyugati kölcsönök. Belpolitikai szempontból azonban csak a decemberi parlamenti választásokat követően vált fokozatosan időszerűvé a bukott elnök elszámoltatása. A kérdés csupán az volt, hogy Szerbián belül miként készítik elő a kényes akciót. A belgrádi vezetés ugyanis nem tekinthetett el attól, hogy decemberben együttesen még mindig közel egymillió szavazatot kaptak Milosevics szocialistái és a radikálisok, de legfőképpen azt kellett bizonyítania a szerb lakosság előtt, hogy a volt diktátor sorsáról szuverén módon dönt. Ilyen szempontból Carla del Ponte dörgedelmei, illetve az új amerikai elnök -. George W. Bush -. nyers szókimondása, amelynek során nyíltan Milosevics letartóztatásához és a Hágának való kiadatásához kötötte Belgrád amerikai pénzügyi támogatását, nem könnyítette Kostunica és Djindjics helyzetét.
Az ilyen típusú és hangnemű kijelentések ugyanis még akkor is erős ellenérzéseket váltanának ki a szerb társadalomból, ha érzelmei alapvetően közömbösek lennének az Egyesült Államok és a NATO iránt, amiről természetesen az 1999-es bombázásokat követően nem igazán beszélhetünk. Ezen pedig aligha csodálkozhatunk, mert bár a NATO Milosevics rendszerének koszovói megfékezése érdekében indította el két évvel ezelőtti akcióját, de praktikusan mégiscsak Szerbiára és a szerbekre hullottak a bombák, s a légicsapások eredményeként Szerbia kapcsolatai virtualizálódtak Koszovóval. S lehet, hogy Hágában és Washingtonban ezek utólag részletkérdések, de a belgrádi vezetésnek ezeket is figyelembe kell vennie Milosevics felelősségre vonásakor. Nem véletlen tehát, hogy Kostunica és Djindjics mind a mai napig ragaszkodik ahhoz, hogy a volt jugoszláv elnököt Belgrádban és elsősorban köztörvényes bűnökért állítsák bíróság elé, s egyelőre még -. valószínűleg azonban csupán csak ideig-óráig -. vonakodik Milosevics kiadatásától.
Az amerikai politikának és Carla del Pontének kétségtelenül igaza van abban, hogy Szlobodan Milosevics felelősségre vonásával jelképes, de fontos elégtételt kaphatnak a horvátok, a bosnyákok és a koszovói albánok, s ez hozzájárulhat a térség stabilizálásához. Érthető azon szándékuk is, hogy igyekeznek megőrizni a nemzetközi közösség, az ENSZ és a hágai Nemzetközi Törvényszék tekintélyét. A kérdés csupán az, hogy számolnak-e a szerbek érzelmeivel és egy esetleges hágai Milosevics-per szerbiai politikai és társadalompszichológiai következményeivel. Képesek lesznek-e ügyelni arra, hogy a volt jugoszláv elnök perét nehogy egy Szerbia elleni perként élje meg a szerb társadalom. Ha ugyanis így tekint majd Milosevics hágai felelősségre vonására, akkor nagy az esély arra, hogy politikailag mitizálódik a volt diktátor, és mártírrá lesz a jelenleg köztörvényes bűntettekkel gyanúsított őrizetes. Vagyis éppen az következik be, amit szombatról vasárnapra virradóra sikerült elkerülnie a belgrádi karhatalomnak, az exelnök minden korábbi fenyegetése ellenére (öngyilkosság, utolsó vérig való kitartás). Ez pedig azt jelentheti, hogy a balkáni válság Milosevics-szála -. amelynek végleges elkötésére jelenleg minden korábbinál jobbak az esélyek -. még hosszú időszakon keresztül fut majd tovább.
Kár lenne hagyni, hiszen már így is elég gondunk van a balkáni csomó Milosevicstől függetlenül futó szálaival.
A szerző politológus