Az előrejelzések szerint az energia- és vízigény 35-35, az élelmiszer iránti kereslet pedig 60 százalékkal nő 2050-ig. A legnagyobb kihívások egyike, hogy képesek leszünk-e a Föld addigra várhatóan kilencmilliárdot meghaladó lakosságának biztosítani a fenntartható élelmiszer-ellátást. Hasonlóan nagy horderejű kérdés, hogy lehetséges-e elegendő energiát termelni a bővülő szegény népesség számára. Mindezek mellett a növekvő vízszükséglet globális kielégítése is embert próbáló feladat. A legnagyobb kihívás pedig az, hogy mindez megvalósítható-e az ökoszisztéma megőrzése mellett – foglalta össze a megválaszolandó kérdéseket akadémiai székfoglalóján Popp József, az MTA levelező tagja, a Szent István Egyetem Gazdaság- és Társadalomtudományi Karának megbízott dékánja.
A fenntarthatóság a kulcs
A növekvő élelmiszerigény azt jelenti, hogy ugyanazon az egy hektár földön, ahol 1960-ban még csak két embernek elegendő élelmiszert termeltek meg a gazdák, 2050-ben már hatnak kell, miközben az élelmiszer-termelés helyszíne is egyre távolabb kerül a fogyasztás helyszínétől. További probléma a vízhasználat és az öntözés optimalizálása is. 
A hosszú távú élelmezésbiztonság garanciája a fenntartható élelmiszer-termelés, amely fosszilis energiát igényel, ugyanakkor hozzájárul a bioenergia előállításához. A mezőgazdaság a bioenergia előállításával részben kompenzálja a fosszilis energia felhasználásából származó üvegházhatású gázok kibocsátásának környezetkárosító hatását. Ez azért is fontos szempont, mert a mezőgazdaságban a környezetbiztonság és ezzel együtt a biodiverzitás garantálja a gazdálkodás hosszú távú fenntartását, a fenntartható intenzifikáció és precíziós gazdálkodás elterjedése pedig hozzájárul a környezetbiztonság javításához – szögezte le az előadó. Az élelmezésbiztonság a megfelelő mennyiségű és minőségű élelmiszer előállítása mellett az élelmiszerhez való hozzájutás biztosítását is jelenti a globális világnépesség számára, az ágazatnak ezt is meg kell oldania.
A globális termőterület 9 milliárd hektárt tesz ki, vagyis a földfelszín 18 százalékát, amiből mintegy 5 milliárd hektár a mezőgazdasági terület. A földfelszín 71 százalékát kitevő óceánokból már csupán 4 százalék termékeny, azaz halászatra alkalmas. Mint Popp József felhívta rá a figyelmet, a vásárlóerő növekedésével a lakosság nemcsak kalóriából, hanem állati eredetű termékekből is többet fogyaszt. A hús- és tejtermékek iránti igények erősödésével párhuzamosan nő a gabonafélék és az olajnövények kereslete. A takarmánytermelés az utóbbi évtizedben nem tudott lépést tartani a népesség növekedésével.
Szűkös földterület
Mivel a mezőgazdasági földterület növelése korlátokba ütközik, fontos szempont az élelmiszer-hulladék csökkentése mellett a fajlagos hozamok emelése. Optimista vélemények szerint a mintegy 1,5 milliárd hektár globális szántó- és ültetvényterületet a kétszeresére lehetne növelni, a pesszimisták azonban úgy vélekednek, legfeljebb 150-200 millió hektár újabb terület vonható termelésbe a világon. Az urbanizációs és motorizációs folyamat is értékes termőföldet vesz el a mezőgazdaságtól. Egymillió ember városba vándorlása 40 ezer hektár területet köt le, a gépkocsiállomány egymillió darabszámmal való növekedése pedig 20 ezer hektár termőterületet vesz igénybe.
Az étrendváltozás még nagyobb gond az élelmiszer-termelés szempontjából, mint a népesség növekedése – állítja Popp József. A mai fogyasztási szerkezet mellett annyi élelmiszert kell majd megtermelnünk 2050-re, mintha 11,5 milliárd ember élne akkor a Földön. Ennek oka, hogy a hús- és tejtermék fogyasztásának irányába változik az étrend: egyre többen engedhetik meg maguknak a magas hozzáadott értékű élelmiszer fogyasztását. A húsfogyasztás kétszer olyan gyorsan nő, mint a népesség. A húsfogyasztás (és tejtermékfogyasztás) növekedésével párhuzamosan nő a takarmánytermelés is. Ma a Földön az egy főre jutó évi húsfogyasztás 42 kilogrammot tesz ki, 2050-re ez a mennyiség 52 kilogrammra nő fejenként, miközben 1,5-2 milliárd új fogyasztó jelenik meg a piacon. A globális hústermelés az alacsony fajlagos takarmányfelhasználás irányába tolódik el, ezért tovább nő a hal- és baromfihús előállítása, a haltenyésztésen belül pedig az akvakultúra jelentősége.
Súlyos probléma, hogy kétmilliárd ember úgynevezett rejtett éhségben szenved, sőt, a túlsúlyos emberek egyharmada is ebbe a kategóriába tartozik. Nem kalória-, hanem mikrotápanyag-hiányban szenvednek, vagyis nem megfelelő mennyiségben jutnak hozzá vitaminokhoz, ásványi anyagokhoz és nyomelemekhez. A jövő nagy kihívása lesz, hogy a növekvő népességnek a megfelelő mennyiségű élelmiszer előállítása mellett a táplálék megfelelő minőségéről is gondoskodjunk.
Terjed az élelmiszer-dúsítás
Az élelmiszer-dúsítás az alultápláltság csökkentésének fenntartható és költséghatékony módja. Az ételdúsításról az élelmiszeripar önkéntesen dönt, de mintegy ötven ország előírja az alapvető élelmiszerek mikrotápanyaggal történő dúsítását. Idesorolható a jódozott só, a D-vitaminnal dúsított tej vagy az ómega-3 zsírsavat tartalmazó margarin is. Az Egyesült Államokban például ez fontos területe az élelmiszeriparnak, sőt részletesen szabályozott, kiterjedt állami támogatást élvez. Az Európai Unióban azonban egyáltalán nem kezelik kellő súllyal ezt a lehetőséget, nagyrészt a piacra bízzák a döntést. A dúsítás növeli az élelmiszer-előállítás költségét, ezért csak a gazdagabb fogyasztók tudják megfizetni a terméket, a legrászorultabb fogyasztók nem jutnak hozzá.
A dúsított termékeken túl a jövőben minden bizonnyal kiemelt szerepe lesz az olyan alternatív fehérjeforrásoknak, mint a laboratóriumi hús, valamint a szója-, borsó- vagy céklaeredetű vegahús, amelyek piaci bevezetése néhány úttörő vállalat fejlesztései révén már napjainkban is gyorsan bővül. Emellett esszenciális kérdés a növényvédelem nélküli termésveszteség, valamint az élelmiszer-veszteség és -pazarlás is, az utóbbi ugyanis az élelmiszerláncban felhasznált összes energia 38 százalékát teszi ki. Ezen a területen egyebek között az hozhatna áttörést, ha az el nem adott élelmiszert felajánlanák az élelmiszerbanknak, ha intelligens csomagolással és okoshűtőszekrény fejlesztésével növelhető lenne a termékek eltarthatósága és minősége, ezenkívül egységesíteni kellene a lejárati és szavatossági idő fogalmát is. Hogy a fenntartható élelmiszer-ellátás kérdéseire megfelelő válaszokat találjunk, Popp József szerint kiemelten fontos, hogy további fejlesztéseket végezzünk a megújuló energiaforrások, a precíziós nemesítés, a növényvédelem, a talajegészség, az agrárdigitalizáció és az akvakultúra terén.
A jövőben megkerülhetetlen lesz az informatika használata az agráriumban, a legtöbb helyen már eleve digitálisan kérik az adatokat, így sokkal gyorsabban, pontosabban és naprakészebben lehet elemzést készíteni. A mezőgazdaságban dolgozók nagy része azonban fél a technológia fejlesztésétől, nem beszélve a robotokról, holott ez a folyamat, bár sok kihívással jár, egyben lehetőséget is jelent.
A klímaváltozás miatt csökkenő biológiai sokféleség gondot okoz majd az olyan ökoszisztéma-szolgáltatások hatékonysága és stabilitása terén is, mint a beporzás, a talajképzés, az anyagciklusok irányítása vagy a hidrológiai szabályozás, következésképp e hatásokkal kapcsolatos tudományos ismereteinket is pontosítanunk kell – hangsúlyozta Popp József.
Veszteség és pazarlás
Az élelmezésbiztonságot az élelmiszerlánc fázisaiban keletkező veszteség és pazarlás is befolyásolja. A civil szervezetek becslése szerint évi 1,2-2,0 milliárd tonna élelmiszer-hulladék keletkezik világszerte, az egyes régióiban a megvásárolt élelmiszer egyharmadára rúg a hulladék. Ezt kell elsősorban csökkenteni, mert ez fogyasztói magatartás kérdése, a többi veszteség főleg a technológián múlik. Az élelmiszerlánc veszteségének és pazarlásának mérséklésével változatlan feltételek mellett növelhető az élelmiszer kínálata, egyben csökkenthető a fajlagos vízfelhasználás. Az élelmiszerlánc vesztesége a termelési és betakarítási szakaszban 35 százalékot tesz ki. A szállítási, raktározási, feldolgozási és csomagolási fázisok összes vesztesége mennyiségben 10–15, értékben pedig 25–50 százalék között alakul. A kiskereskedelmi, éttermi és fogyasztói veszteség szintén jelentős: 5–30 százalékot tesz ki. A Popp József által idézett adatok szerint a gabona esetében a veszteség, illetve pazarlás elérheti a 60-70 százalékot is az élelmiszerláncban.
