Lelki stációk
Váli Dezső, akit a kortárs művészet "klasszikusai" között tartunk számon, sajátos, egyéni ízt képvisel festészetünkben. Művészete intellektuális, meditatív tartalmakat közvetítő, spirituális. Immár tizenegyedik éve festi műtermi témájú képeit, hiába kérlelték barátai, sőt még a Lukács uszoda úszómestere is: ugyan hagyná már végre abba. Unták a témát. De a művész - ahogy egy interjúban elárulta - azt gondolja, a téma voltaképp csak másodlagos. Számára az egyetlen s legfontosabb kérdés, hogy műveinek nem romlik-e a minősége.
A művész az Ernst Múzeumban nyílt gyűjteményes kiállítását látva bátran állíthatjuk: bizony, nem romlik. A tárlat három, jól körülhatárolható egységre bontva mutatja be Váli eddigi életművét. A múzeum hátsó traktusában korai absztrakt és a komorabb hangulatú zsidótemető témájú képeit láthatjuk, míg az Ernst-palota homlokzati termében az utóbbi tizenegy év műtermes ciklusának legjavát.
A remek ízléssel keretezett képek között sétálva leginkább egy kérdés foglalkoztatja a nézőt: vajon mi készteti Váli mestert e magányos szerzetes lelki stációit idéző képek megfestésére? A kérdésre talán Szüts Miklós, a művész pályatársa és egyik jó barátja adta meg a legtalálóbb választ. "...Váli Dezső naphosszat, mit naphosszat: élethosszat álldogál félkész képei előtt, és vár. Cserélgeti egymás mellett a többnyire rémes vagy legfeljebb majdnem jó színeket, és vár. Mint Pilinszky mondta: a magaslesen, hogy jöjjön a vad. És néha jön. Egyetlen vonal, egy másik szürke folt, és mint egy ördögi trükkfilmben - előbújik... Mi is? Ahogy Váli szokta mondani: Isten palástjának szegélye..."
Kaszás Gábor
