Ukrajna atomenergia-politikája Csernobil tükrében
E sorok írója – mint 1986-ban, a csernobili katasztrófa idején moszkvai tudósító – talán az egyik legelső magyar újságíró volt, aki eljutott 1987-ben a helyszínre, megnézhette az addigra már felépült első védőberendezést, a Szarkofágot. Csernobil sok fejtörést okozott a Szovjetuniónak. Az első védővariáns, a Szarkofág építése már 1986 júniusában, másfél hónappal a robbanás után elkezdődött és novemberre már el is készültek vele. A moszkvai külügy egy igen zárt és exkluzív, mintegy 15 fős csapatot szervezett az akkoriban Moszkvában dolgozó külföldi tudósítókból. Én a japánokkal, a világ akkori legnagyobb példányszámú lapja, a Yomiuri Shimbun moszkvai embereivel kerültem egy alcsoportba. A szovjet szervezők kivittek hármunkat – a két japánt és engem – a Szarkofág mellé kisbuszon és egy percet kaptunk, hogy a buszból kilépve felvételeket készíthessünk. A hátunk mögött, a Szarkofágtól mintegy 100-120 méterre kis fenyőerdő szélfogó emelkedett. Akkorra a nagymértékű sugárzás napsárgára változtatta az örökzöld fenyőket. Tizenöt év múlva Berlinben rákkal műtöttek. A sok sugárzás (Szemipalatyinszk, atomfegyver-kísérleti telep, Dél-Urál, ahol az ötvenes években a szovjet csapatok feje felett kísérleti jelleggel atombombát robbantottak) okozhatta? Ki tudja. Magyarázat egyelőre nincs.
Akkoriban már új szovjet párt- és állami vezető regnált a Szovjetunióban, az előző évben, 1985 márciusában került hatalomra, a pártfőtitkári posztra Mihail Gorbacsov. A csernobili katasztrófa idején tapasztalatlan, viszonylag fiatal, és a hatalomtechnikában utolérhetetlen moszkvai bolsevik maffiát rosszul, alig ismerő, 44 éves Gorbacsov kapkodó intézkedéseket hozott a robbanás kezelésére.
Elöljáróban: a csernobili katasztrófa nem atomrobbanás következménye, hanem a túlhevült gőz robbantotta fel a reaktort, a környezetbe szórva annak súlyosan sugárzó elemeit.
Tehát Csernobil tulajdonképpen egy gigászi „piszkos bomba” volt, ami egy 2600 négyzetkilométeres, egy kisebb magyar megyényi területet (Nógrád megye méretű) változtatott zárt övezetté, amely még évtizedekig nem kapcsolható be a gazdasági életbe.
Jegyezzük meg, hogy tudomásunk szerint a zárt övezetben ma is állandó jelleggel laknak emberek, főleg idősek, akik az 1986-os kitelepítésben nem vettek részt. Nagy részük egészséges, a sugárzásról szóló mesék ellenére. Ezeket a torzszülöttekről, zombikról szóló meséket olyan laikus, a nukleáris sugárzásokhoz, a helyzethez nem is konyító emberek, oroszul nem beszélő újságírók terjesztették, akik a csernobili katasztrófát könnyű lépcsőfoknak tekintették karrierépítésükben.
Csernobil a mai Ukrajnában
Ma, 2026-ban a háború mindent megváltoztatott. Ukrajnában, amelynek hagyományos energiatermelő szerkezetét az oroszországi hadsereg drón- és rakétatámadásai nagymértékben lerombolták, Magyarország volt az egyik EU-tagállam, amely az ukránok segítségére sietett, tetemes mennyiségű elektromos áramot exportált a keleti szomszédba, ezzel segítve a lakosságot a téli időszakokban, így a 2025–2026-os kemény tél idején is.
Ma ismét felértékelődik a nagy mennyiségű, sok rubel és dollár milliárdba kerülő ukrán nukleáris energiatermelő szerkezet, amit még a Szovjetunió idején – nagyrészt a központi költségvetésből – finanszíroztak.
Persze propagandacélokat is szolgálva, bizonyítandó a szovjet rendszer úgymond „felsőbbrendűségét”. A Szovjetunió atomerőmű-potenciáljának mintegy 40 százaléka Ukrajna területén, zömmel az Európához közeli, nyugati területeken épült meg.
Ukrajna szeretne (szeretett volna) Európa egyik elektromos energiaforrásává válni. Ehhez Kijev az atomenergiát választja alapnak, hiszen Ukrajnát még a szovjet időkben az akkori moszkvai vezetés afféle energia-kirakatállamként kezelte, ennek megfelelően fejlesztette a reaktorkapacitásokat. Oroszországnak 2021-ben 38 működő atomreaktora volt, ebből az 1991 utáni Ukrajna területén 15 működött. Oroszország (a Szovjetunió) a korábbi időszakokban, a hidegháború kezdetén is a világ egyik vezető atomhatalma volt. A világ első atomerőműve, az 5 megawattos obnyinszki Moszkva mellett 1954-ben kezdett áramot adni.
Kijev Európához szeretne tartozni, de az EU-nak sincs egységes gyakorlati atomenergia-politikája. Németország, a még mindig gazdaságilag legerősebb EU-állam kiszállt az atomenergiából – ami szerencsétlenül egybeesett az olcsó orosz földgázról való lemondással – az EU másik meghatározó hatalma, Franciaország viszont továbbra is atom(energia)párti. A minap kapcsolták rá a hálózatra a Flamanville 3 erőműcsoportban működő, az ország legnagyobb, 1600 megawatt teljesítményű atomreaktorát. Több mint négyszer annyiba – 13,2 milliárd euróba – került, mint az eredeti terv és csaknem két évtized alatt tudták csak felépíteni. Igaz, a legkorszerűbb nyugati típus, az Európai Nyomottvizes Reaktor (EPR) működik benne. Viszont már 2012-ben áramot kellett volna adnia az ország elektromos hálózatába.
Európa önmagával való vívódásának egyik színtere az atomenergia – és ennek egyik színpada éppen Ukrajna.
Egyfelől a brüsszeli Green Deal, a Zöld Megállapodás, az Ursula von der Leyen vezette Európai Bizottság talán (befejezetlen és ellentmondásos) fő műve egyik részéről van szó. Másfelől a bizottságot kínzó bizonytalanság kísérti, miként válaszolják meg a vele kapcsolatos kérdéseket. Amelyekből nincs kevés. Például ahány európai EU-tagállam, szinte annyiféle válasz létezik a kérdésre: kell-e az atomenergia, van-e helye a jövendő „zöld” és/vagy megújuló nemzeti energiamixben?
