Skulkéty: Pazaroljunk az egészségügyben, megtehetjük!

Az egészségügyi ellátórendszer közhelyként ismételgetett sajátossága, hogy egyszerre jellemzi a hiány és a pazarlás. A fiskális szempontból közelítők számára tehát adódik a takarékosság lehetősége: csökkentsük a kiadásokat, s a tartalékokból a rendszer a korábbi szinten működik majd.

Ez a gondolatmenet köszön vissza a konvergenciaprogramban is, de sajnos ez tévedés. A forráscsökkentés az alkalmazott módszertől függően akár ronthatja is a hatékonyságot, s növelheti a pazarlást. Ekkor a kiadásmérséklés nem takarékosságból, hanem az egészségügyi rendszer produktumából, a megnyert egészséges évek számának a csökkenéséből valósul meg, miközben a pénz ugyanúgy vagy még gyorsabban folyik el.
Ennek kifejtéséhez először vegyük sorra a pazarlás területeit.

Makroszinten a források elvesztegetését az okozza, hogy az ellátásokat indokolatlanul magas progresszivitási szinten kapjuk (pl. háziorvos helyett szakrendelőben, szakrendelő helyett kórházban, „közkórház” helyett egyetemi klinikán vagy országos intézetben). Ez a fajta pazarlás vélhetően erősödött az utóbbi években a volumenkorlát alkalmazásával, a szolgáltatóknak érdekükben állt a beteget „feljebb” küldeni.

A pazarlást mikroszinten egyrészt az ellátások volumenéhez képest túlzott mennyiségű és/vagy minőségű tárgyi és humán-infrastruktúra, másrészt az intézményi működés olyan önálló „ballépései” okozzák, mint a rossz vezetési hatékonyság, a korrupció miatti túlzott beszerzési költségek vagy a korszerűtlen infrastruktúra működtetésének többletkiadásai. Az ellátási volumenhez képest túl nagy finanszírozott ágyszám egyrészt a volumenkorlát bevezetésével, másrészt az ágyszámmal párhuzamos volumenkorlát-csökkentéssel bebetonozódott.

A cikk teljes terjedelemben itt olvasható!