Ismeretterjesztő, felvilágosító munka a reformok szükségességéről?
A 23 részből álló munkában mindössze 3+1 rész foglalkozik a reformok kérdésével, vagyis a feltételezett szerzői szándék szerint a hangsúly nem a reformok szükségességén van (vagy ha igen, akkor a szöveg ebből a szempontból is rosszul van megírva). A reformszándékról szóló részekben leírtak a korábbiakhoz képest semmiféle újdonságot nem tartalmaznak, és azok számára, akik eddig még nem váltak a reform-kormány odaadó hívévé a három rész semmiféle argumentációs erővel nem bír. Pontosabban, az argumentáció tautologikus: a reformokra szükség van, ezért szükség van a reformokra, mindez egy olyan munkában, amely – a hangsúlyok elhelyezése szerint – nem azt nyomatékosítja, hogy szükség van a reformokra. Nem válik világossá az sem, hogy mi a probléma (elmarad a lokalizáció és a diagnózis), és így azt sem tudjuk meg, hogy mi a reform. De legalább megjelenik elszólásként egy-egy realista passzus: „a reformfolyamatok hemzsegnek az átgondolatlan részletektől, minden fronton rögtönzés és kapkodás…”. „A részletekkel, a döntési folyamattal, a bevezetéssel, a nem praktikus, életidegennek tartott előírásokkal szemben nyilvánul meg ellenérzés.”
Mi akkor a műfaj?
„Frusztraktátus”. Gyurcsány Ferenc munkája egy egyre intenzívebben átélt furcsa frusztráció eredménye. Nem azért, mert szándéka szerint elemzésének tárgya a magyar társadalom frusztráltsága, inkább arról van szó, hogy az írás a szerző lelkiállapotáról árulkodik, ebben az értelemben „frusztraktátus”, egy kormányzásidegen-gondolkodásmód megtestesülése. Gyurcsány Ferenc a társadalom frusztrációjáról beszél (az okok között kutatva fel sem teszi a kérdést, hogy neki vajon van-e valamilyen szerepe ebben), valójában mégis ő az, aki szorong. A Szembenézés a miniszterelnök saját frusztrációjával való szembesülésről szól, még akkor is, ha ez a szembesülés a szerző számára nem is tudatosul. Le kell, hogy szögezzük, idegenkedünk mindenféle pszichologizáló magyarázattól, ugyanakkor nem kerülhetjük meg a kérdést: honnan hát a szorongás?
Azt gyanítjuk, hogy a szerző küldetéstudata (a nagy államférfi ideálképe: gondoljunk csak az őszödi beszéd fordulataira, jöttek páran, akik „Történelmet”, valami nagyot akarnak alkotni, akik egy másik világot akarnak csinálni) és saját képességei (a kormánynak az adott helyzetben mutatkozó cselekvésképtelensége és tanácstalansága) közötti feszültségből, valamint abból ered, hogy államférfiúi képességét, történelemformáló nagyságát egyre többen kérdőjelezik meg. A frusztráció mindig a világ mint egész irdatlanságával való szembesülésből fakad, a kormányzás alapfeltétele viszont a problémák lokalizálása, a világ mint egész perspektívájával való leszámolás. A frusztraktátus tehát szükségképpen a par excellence kormányzás-idegen gondolkodásmód megtestesülése.
Az az erőfeszítés, hogy mások számára is hozzáférhetővé tegye szorongását, magyarázhatja egyúttal a mesterkélt nyelv használatát (hiszen nagyon is körülményes dolog mások számára közölni frusztrációnkat). Valamint a fusztráció egy jeleként értékeljük azt is, hogy nem egyértelmű az sem, vajon a szerző milyen minőségében is beszél: a miniszterelnök, egy hazájáért aggódó állampolgár, vagy az MSZP hivatalos álláspontjával ismerkedünk-e meg ebben e terjedelmes lelki gyakorlatban. Összességében azt mondhatjuk, hogy mint frusztraktátus jól működik az írás, de ott marad a kérdés, mit kezdjünk ilyen minőségében vele?