Az utolsó percig várnak

Nagyon messze vagyunk még a 2012 utáni időszak globális klímavédelmi politikájára vonatkozó megállapodástól – ismerte el az EU főtárgyalója, Arthur Runge-Metzger azután, hogy a két héten át tartó bangkoki egyeztetések alig hoztak kézzelfogható eredményeket. Az egyik ilyen az volt, hogy Norvégia 30-ról 40 százalékra emelte emissziócsökkentési vállalását, és ezzel minden más országot jócskán maga mögé utasított. A másik eredménynek azt tekintik a diplomaták, hogy sikerült valamelyest rövidíteni a tavasszal elkészített, áttekinthetetlenül hosszú tárgyalási szöveget.

A Föld felmelegedését korlátozó lépések mértékéről és a terhek megosztásáról azonban továbbra is nagyon eltérők a meghatározó országok, országcsoportok nézetei. A koppenhágai klímakonferenciáig hátralévő utolsó, barcelonai előkészítő forduló (november elején) aligha hoz áttörést, így a legtöbben arra számítanak, hogy csak a december 7–18. között tartandó koppenhágai tanácskozás legvégén születik megállapodás, és könynyen lehet, hogy az sem terjed ki minden részletkérdésre.

Koppenhága tétje alapvetően az, hogy a fejlett országok vállalják-e 2020-ig az üvegházhatású gázok kibocsátásának 25–40 százalékos csökkentését az 1990-es szinthez képest, a fejlődők pedig azt, hogy a gazdasági növekedésükkel „alapesetben” együtt járó ütemhez képest 15–30 százalékkal korlátozzák emissziójuk emelkedését. A szakértői konszenzus szerint erre lenne szükség ahhoz, hogy az ipari forradalom előtti szinthez képest legfeljebb 2 Celsius-fokkal emelkedjen a Föld felszínének átlaghőmérséklete. (Jelenleg nagyjából 0,7-0,8 fokos felmelegedésnél járunk.) Persze ez is érezhető – sőt helyenként drámai – következményekkel járhat a természetre, a társadalomra és a gazdaságra nézve, de ennél nagyobb mértékű felmelegedés már kezelhetetlenné tenné a folyamatot.

Ehhez képest az eddig befutott vállalások alapján világszinten mindössze 10-17 százalék körüli csökkentésre van meg a hajlandóság (a magasabb vállalást általában a globális szintű alkuhoz kötik a kormányok). Ráadásul az alapvető kérdésekben sincs egyetértés, így például egyes fokozottan érintett fejlődő országok 0,5 fokban akarják korlátozni a felmelegedés maximális szintjét, és sokan vitatják az eddigi ENSZ-tárgyalások alapját képező „közös, de megkülönböztetett felelősség” elvét is. Ennek lényege, hogy az eddig kibocsátott szennyezés zöméért az ipari országok felelősek, így rájuk nagyobb terhek hárulnak, de minden államnak ki kell vennie a részét az erőfeszítésekből, mert különben előbb-utóbb a gyorsan iparosodó feltörekvő országok „fullasztják meg” a világot.

Természetesen a fejlett országok csoportjába sorolt körülbelül 40 és a fejlődők közé tartozó 140 ország érdekei egymással is ütköznek egyes kérdésekben, így például az EU-n belül ádáz viták dúlnak az egyes tagállamoktól elvárt emissziócsökkentési erőfeszítések nagyságáról. A viszály újabb almája annak a kompenzációnak a kérdése, amelyet a gazdag országok fizetnének a szegények gazdaságának „zöldítése” érdekében. Ismertek azok a számítások, amelyek szerint évente 100 milliárd eurónyi transzferre lenne szükség; ennek jó részét az emissziós engedélyek megvásárlásával a vállalatok adnák össze, de a kormányok is kénytelenek lesznek a zsebükbe nyúlni.