Drámai hangvételű tudósítások sora foglalkozott az előző nyáron a Velencei-tó vízállásával – az érték az aszályos időjárás hatására rendkívül alacsony szintre süllyedt. Két év alatt a víztömeg csaknem fele tűnt el a mederből. A közvélemény nagy fokú érdeklődése érthető, hiszen a Balaton és a Tisza-tó után ez Magyarországon a harmadik legjelentősebb vízparti üdülési desztináció. A téma súlyát jelzi, hogy a kérdésben a környezet-ügy iránt egyébként is elkötelezett
Áder János leköszönő köztársasági elnök ugyancsak megszólalt, hangsúlyozva: szerinte az új kormánynak az első döntései között kell gondoskodnia a vízpótlás megoldásáról.
Az államfő már tavaly is hallatta hangját az ügyben. Az általa létrehozott Kék Bolygó Klímavédelmi Alapítvány a kezdeményezésére alakított munkacsoportot egy részletes megoldási javaslat kidolgozása érdekében. A testület harminchat oldalas jelentését a közelmúltban publikálták, a főbb megállapításokról pedig a munkában részt vevő Reich Gyula vízépítő mérnök, az Országos Vízügyi Főigazgatóság Vízügyi Tudományos Tanácsának a titkára nyilatkozott a Figyelőnek.
A Velencei-tó vízszintjének ilyen mértékű csökkenése nem példa nélküli
– kezdte mindjárt egy megnyugtató kijelentéssel a szakember, aki felelevenítette: az egyébként is sekély vizű, szikes tó az elmúlt évszázadok aszályos időszakaiban többször kerülhetett a kiszáradás szélére, sőt feljegyzések szerint elő is fordult, hogy kiapadt. A bizonyos időközönként visszatérő alacsony vízállás tehát a tó természetéből fakad. 2020-ban és az azt követő esztendőben is egy ilyen, esőben és hóban szegény periódust élt át a térség – a sokévi átlagos csapadékmennyiség mindössze 37 százaléka hullott le a területre.
Ám a múltbeli tapasztalatok alapján okkal feltételezhető – mondta Reich Gyula –, hogy a vízhiány jó eséllyel a maga természetes útján is megszűnik.
Az elmúlt évtizedek tendenciáit vizsgálva az viszont szintén látszik, hogy a klímaváltozás okozta felmelegedés hatására szélsőségesebb a csapadékeloszlás és nagyobb a párolgás.
A mérleg – azaz a tóba beérkező víz és a párolgás közötti különbség – 2017 óta negatív, vagyis azóta több víz párolog el, mint amennyi bejön. Ebből következően a jövőben minden bizonnyal többször lesz szükség a vízkészlet tározókból történő kiegészítésére.
Szélvitorlázók, strandolók a Velencei-tavon.
Fotó: Kisbenedek Attila/MTI
A munkacsoport azzal az alapvetéssel dolgozott, hogy elsősorban a 600 négyzetkilométeres vízgyűjtő területről kell biztosítani a 10,8 kilométer hosszú és 1,5–3,3 kilométer széles, átlagosan másfél méter mélységű Velencei-tó vízutánpótlását, külső kiegészítést pedig csak akkor és olyan volumenben szabad alkalmazni, amikor és amilyen mértékben a természetes „utántöltés” nem garantálható.
Elsőre furcsán hangozhat, de a szakmai grémium azt úgyszintén a megoldási javaslatok közé sorolta – a körforgásos gazdaság szemléletének eleget téve –, hogy a megfelelően tisztított szennyvizet is bele lehetne engedni a mederbe. Ezzel kapcsolatban a lapunknak nyilatkozó vízépítő mérnök hangsúlyozta: noha az agárdi szennyvíztisztító egy korszerű, jól működő telep, szükség lesz még utótisztításra és nem klóros fertőtlenítésre, valamint egy valós idejű monitoringrendszerre, hogy ha mégis oda nem való anyag kerülne a tóba, az azonnal észlelhető legyen, s gyorsan közbe lehessen avatkozni. A beengedés a tó nyugati részén történne, így a nádasba folyna a tisztított szennyvíz, ahol „velencei-tavi vízzé” válhatna – fogalmazott.
Megjegyezte ugyanakkor, hogy Magyarországon ez a megoldási forma még nem terjedt el – pedig a tisztított -szennyvíz a körforgásos gazdaságban egy komoly tényező –, ezért lényeges lenne először egy próbaprojekt. A bizottság az első és legfontosabb feladatnak azt nevezte meg, hogy rendbe kell hozni és bővíteni szükséges a fő vízpótlási útvonal kapacitását, amelyet a Császár-víz, a pátkai és a zámolyi tározó, valamint a dinnyési zsilip alkot.
A teljes cikk a Figyelő legfrissebb számában olvasható.
